Virul a katasztrófaturizmus szerte a világon, nem egyszer nagy kockázatot is vállalnak az emberek. Csernobilba többnyire olyanok mennek, akiknek sok a pénze, de kevés az esze.
Csernobil nevét 1986. április 28-án ismerte meg a világ – két nappal azután, hogy a város környékén működő atomerőműben súlyos nukleáris katasztrófa következett be. Az érintett település, továbbá a közeli Pripjaty és környékéről, ugyan jelentős késedelemmel, de 200 ezer embert telepítettek ki.
Manapság naponta átlagban háromszáz ember érkezik a kihalt körzetbe, s bár az ukrán hatóságok csak egynapos kirándulásokat engedélyeznek, mindenkinek alá kell írnia egy papírt, hogy saját felelősségére vesz részt a túrán.
– Kérem, ne üljenek le, ne egyenek, ne igyanak, ne gyújtsanak rá, semmijüket ne tegyék le! – figyelmeztetnek az idegenvezetők, s a zárt, hosszú ujjú felső, hosszú nadrág és zárt cipő is kötelező.
A túra az acél- és ólomszarkofágba zárt, felrobbant reaktorblokknál kezdődik (ötszáz méternél közelebb menni nem szabad), majd a sugárzás miatt elszíneződött úgynevezett vörös erdőben folytatódik, végül a szellemvárossá vált Pripjatyban fejeződik be. A hajdan ötvenezer lakosú település kereken 25 esztendős volt a robbanás idején, elhagyott lakásai, gazverte óvodái, lepusztult vidámparkja mind-mind a katasztrófa szörnyű emlékművei.
Ugyan az utazási iroda szerint a csernobili térségben tett kiruccanás veszélytelen, azért árulkodó, hogy az idegenvezető kötelező felszerelési tárgya egy sugármérő műszer. Már csak azért is, mert ő maga – mint állandó visszatérő – van a legnagyobb veszélyben.
Akiket ideköt a sorsuk
A korábbi 11 ezer alkalmazott közül háromezer még mindig az időközben teljesen leállított atomerőműnél dolgozik, munkakörüktől függően néhány perctől kezdve maximálisan két hétig. Négyszázan – jobbára idős parasztemberek – néhány éve visszaköltöztek a környékre, olyanok, akiket minden ideköt. A gyerekeknek viszont huszonhét év után is szigorúan tilos a belépés a halálzónába.
