Méltatlan Szent-Györgyi Albert munkásságához, még inkább Nobel-díjas felfedezéséhez az, ahogy a tudomány viszonyul a C-vitamin hatékonyságához – véli dr. Petar Kosijer Kanadában dolgozó horvát biokémikus, aki tudóscsapatával tízévesre tervezett kutatássorozatban, több ezer önkéntes bevonásával szeretné bebizonyítani, hogy tévhitek gátolják még napjainkban is a C-vitamin fontosságának tudatosítását.
Senki nem figyelt a franciára
Az első nagy tévedés az volt a C-vitamin fontosságával kapcsolatban, amikor Jacques Cartier francia felfedező rájött a vitamin csodatevő erejére. A kanadai Szent Lőrinc-folyónak és környékének felfedezője, Kanada névadója 1534-ben indult neki Észak-Amerikának azzal a megbízatással, hogy hozzon sok-sok aranyat, vagy találjon átjárót Kínába. Nos, ez utóbbi végül nem sikerült, de megbarátkozva az irokéz törzsfőnökkel, pártalan kincsre tett szert. Felhajózva a mai Québecig, erődöt épített, de beköszöntött a tél, és pusztítani kezdett a tengeri pestisnek nevezett skorbut.
A legénységből már 25-en meghaltak a kórtól, amikor az irokézek tanácsára a fehér cédrusból készült teával helyrebillentették C-vitamin-szükségletüket, és mindenki meggyógyult. Cartier ennek ismeretében tért haza, de ott senkit sem érdekelt a gyógyulás, hisz aranyat vártak tőle, nem egy orvosi titok megfejtését. A felismeréssel nem foglalkoztak, noha a skorbut pont azokban az időkben, a nagy felfedezések korában tombolt leginkább: kétmillió tengerész halt bele.
Egészséges matuzsálem
Bár a C-vitamin szerepe ma már jól meghatározott, számos téves szemlélet maradt fenn vele kapcsolatban. Az egyik legnagyobb szerencsére már a múlté: korábban még rengeteg orvos is tiltakozott a használata ellen, mondván, többet árt, mint használ. A napi szükséglet mennyisége körül azonban ma is tartanak a viták, s végül a köztudatban a hatvan milligramm maradt meg, noha Szent-Györgyi Albert, aki orvosi és élettani Nobel-díjat kapott érte, eleinte ezer, később négy-ötezer, idős korára pedig nyolcezer milligramm C-vitamint szedett télen-nyáron. 93 éves koráig élt, szellemileg, testileg frissen. Autóbalesetben halt meg teljesen egészségesen.
A mai, hivatalosan javasolt napi hatvan milligramm hihetetlenül alacsony érték, amit a Rejtélyek szigete portál szerint nem más, mint Hitler számoltatott ki orvosaival, minimális mennyiségként, amit biztosítania kell katonái számára, hogy elkerüljék a skorbutot. Ez az érték maradt meg a köztudatban, valószínűleg azért is, mert már olyan silányak az ételeink, hogy lényegesen nagyobb C-vitamin-mennyiséget képtelenség beléjük préselni.
Eltűnt a daganat
Az sem semmi, hogy a közelmúltban egyes kutatók megállapították, hogy éveken át tartó C-vitamin-szedés nem segít elkerülni az influenzát. Kiderült, napi kétszáz milligrammról beszéltek, ami a minimálisnál is kevesebb. Ha a Szent-Györgyi Albert által ajánlott napi négy-ötezer lett volna az alap, úgy talán a kísérlet is más eredményekkel jár.
Szent-Györgyi Albert idős korában is roppant fiatalosan élt, 90 fölött is egészséges volt
A horvát tudós vezette csapat mindenesetre a szegedi Nobel-díjas tanár javallatai szerint fog kísérletezni. A kutatásvezető emlékeztet arra, amit Szent-Györgyi hitt: a C-vitamin mindent gyógyít. Erre ő maga volt a bizonyíték: 73 éves korában daganatot találtak nála, de nem esett kétségbe: C-vitaminnal és egészséges életmódjával néhány hónap alatt kigyógyította magát.
Az is tévhit, hogy sok zöldséget, gyümölcsöt kell enni, és ezzel minden megoldódik. Na de mennyit? Ezer milligramm C-vitamin-bevitelhez meg kell enni naponta legalább egy kiló kivit, két és fél kiló citromot, földiepret vagy három és fél kiló ribizlit. Zöldségből, zöldpaprikából, káposztából ez két kiló, paradicsomból pedig négy-öt! És ez még csak a tízéves korig ajánlott napi ezer milligramm, holott újkori kutatások szerint felnőtt korban legalább kétezer ajánlott, de megfázás, influenza esetén akár tíz is!
A tudomány mai állása szerint fontos, hogy a C-vitamin természetes legyen, mert úgy állítólag jobban szívódik fel, mint szintetikus megfelelője. Csakhogy ez sem biztos. Azóta ugyanis mérésekkel bizonyították be, hogy a felszívódás minősége szinte személyenként változik, s mindez a gének, a táplálkozás és az életvitel függvénye is.
