Nem sokkal azután, hogy megszületett, az édesapja elvesztette az egyik lábát. A Tények híradósa pontosan tudja, mennyit jelent a sérült embereknek a segítség.
Gyönyörű, intelligens, humoros és van szíve. Ritka együttállás, de Vitányi Judit ilyen. Neki nem csak üres szlogen a társadalmi szerepvállalás. Meglepő, de úgy találkozott a debreceni Aura Segítő Kutya Alapítvánnyal, hogy gitárművészként gyerekeket tanított.
– Míg egy kisfiút, Levit tanítottam gitározni, addig az apukája egy kiskutyát trenírozott az iskola mellett – meséli a TV2 híradósa.
– Kiderült, hogy ő az alapítvány kiképzője. Így ismerkedtem meg a munkájukkal és határoztam el, hogy melléjük állok. Ha Debrecenben vagyok, és tehetem, meglátogatom őket. A kutyákat kiskoruktól képzik, a napokban találkoztam egy 12 hetes, személysegítő labradorral, aki majd egy hatéves szarvasi kisfiú életét és fejlesztését fogja segíteni. Amikor jött a lehetőség, hogy Judit találkozhat a paralimpikonokkal, azonnal igent mondott.
– Óriási élmény volt! Személyes érintettségem is van, mivel az édesapám mozgáskorlátozott, láttam az ő életét – mondja Judit, akinek szülei Hajdúnánáson élnek.
– Apukám elindult meglátogatni engem és anyát a szülőotthonba, és akkor megütötte a lábát. A fájdalom napok múlva sem múlt el. Júniusban születtem, júliusban elkezdték vizsgálni apát, augusztusban megállapították, hogy nagy a baj, szeptemberben megmondták, hogy amputálni kell a bal a lábát combközéptől. Csontszarkómája, vagyis csontdaganata volt. A nővérem akkor négy és fél éves, én pár hónapos voltam. Apukám 32 éves, fiatal férfi az élete delén. A bajban az egész család összefogott.
A kórházi felépülése alatt Debrecenben éltünk a nagyszüleimnél. Utána kéthetente Budapestre kellett járnia kemoterápiára, ahová édesanyám mindig elkísérte. A barátok segítettek átépíteni, akadálymentesíteni a házunkat. A műtét után egy évvel apát leszázalékoltan visszavették a munkahelyére. Nagyon sokat segített neki az a tudat, hogy szüksége van rá a családnak, a barátoknak. Juditnak teljesen természetes volt, hogy apukájának művégtagja van és bottal jár, hiszen így nőtt fel.
– Ovis voltam, amikor megkopogtattam a lábát és megjegyeztem, hogy ez nem olyan puha, mint a másik. Onnantól természetes dolog volt, hogy a mi családunk így éli a hétköznapjait.
