<p>A tibetiek brutális, bár logikus módját is választhatják a temetkezésnek.</p>
Bardo Thodol – így nevezik a tibeti buddhisták halállal kapcsolatos kézikönyvét, amely a 8. században készült. Ebben a lélek útjáról, a reinkarnálódásról írtak, magáról a testről nem. Utóbbiról ugyanis abszolút másképp gondolkodnak, mint a nyugati kultúrákban. Szerintük a halál után az csak egy héj, amelyről a természetnek kell gondoskodnia.
Erről szól náluk az Égi Temetés, amely során a holttesteket keselyűkkel etetik meg. Bár számunkra ez egy igen morbid és gusztustalan szokásnak tűnhet, arrafelé abszolút természetes, sőt, szent megoldás. A nagy fennsíkokon zajló rituálét úgy hívják, hogy jhator, s általában hajnalban végzik.
Ott értelemszerűen nem sírásók segítenek a „temetkezés” során, hanem egyfajta „hentesek” (nevük rogyapa), akik előkészítik a keselyűk számára a hullákat a könnyebb fogyaszthatóság miatt.
Levetkőztetik a halottakat, felszelik a húst, a végén apróra zúzzák a csontokat. Erre amiatt van szükség, hogy a madarak mindent eltüntessenek, ne hagyjanak hátra rothadó maradványokat.
Bár a jhator igen gyomorforgató temetkezési formának tűnik, ha jobban belegondolunk, nem rosszabb annál, mint mikor a testek egy koporsóban várnak arra, hogy férgek falják fel őket.
