<p>Az újrahasznosítás és a fenntarthatóság jegyében születnek azok a tárgyak, amelyek Kollár István műhelyéből kerülnek ki, bizonyítva, mire képes a modern dizájn és az értékmentő gondolkodás találkozása.</p>
Falikép patinás, régi kulcsokból, csavaranyákból összerakott tál, gurulós asztalka viharvert faládából – csupa egyedi, különleges berendezési darab, amely régi, hasznavehetetlen tárgyak újragondolásából született. Készítőjük Kollár István, aki egy éve „B-oldal” nevű blogján (boldaldesign.blog.hu) is megörökíti ötleteit, na és persze azok megvalósítását. István már gyerekkorában is imádott barkácsolni, javítgatni a dolgokat, aztán amikor jött a középiskola, majd a főiskola, háttérbe szorult a dolog. Felváltotta a grafika – ma már szabadúszó grafikusként arculatokat, reklámokat tervez –, idővel azonban visszatalált a kétkezi alkotáshoz.
Kétkezi meditáció
„Az egész napos számítógép előtt ülés mellett kellett valami, ami felüdülést és változatosságot jelent, ezért újra elkezdtem barkácsolni, ami segített megtalálni a helyes egyensúlyt. A kétkezi munka kifejezetten pihentet, ilyenkor tudok befelé figyelni, mert fontosnak tartom a minőségi időt. Főleg az olyan monoton munkafázisok kedveznek ennek, mint a csiszolás vagy a festés, ezek közben lelassulok egy kicsit, szinte olyan, mint a meditáció...” – mondja, majd mesél a másik motivációról, az újrahasznosításról is.
„Mindig környezettudatosan éltem, s ahogy egyre többet olvastam a témáról, a fenntartható életmódról, kezdtem egyre több mindent megérteni. Az élet számos területén változtattam: a ruházkodásban a minimalizmus felé tartok, arra törekszem , hogy ne kelljen mindig újabb és újabb darabokat vennem, és a háztartásban is a környezetbarát módszereket részesítem előnyben. Ez a szemlélet az életteremben is megjelenik, ezért is érdekel annyira, hogyan lehet megmenteni a már nem használt tárgyakat, a régiből valami újat, jobbat alkotni.”
Minimalizmus kis csavarral
István folyamatosan keresi azokat az anyagokat, technikákat, amelyekkel igényes és használható végeredményt lehet elérni. Az általa készített tárgyak ugyanis igazán nem nevezhetők „tákolmánynak”: mindegyik megállja a helyét modern, igényes környezetben is. István próbálja kitalálni, mi az, ami „jól áll” az adott darabnak; van, amelyik egy festés nyomán születik újjá, máskor az a szép, ha megmutatja magát az eredeti anyag, például a régi fa.
„Szeretem a minimalizmust, de mindig beleviszek valami csavart az adott darabba. Még ha alapvetően díszítésre használok is egy tárgyat, általában törekszem arra, hogy legyen valami funkciója is. Kivéve persze a képeket, amelyeket azért is szeretek annyira, mert megjelenik bennük a grafika, a másik szenvedélyem”, mondja István.
Ma is emlékszik: tíz éve egy maradék lécekből készített fürdőszobai polc és a hozzá tartozó tükörkeret volt az első saját készítésű darab, amire méltán lehetett büszke, onnantól nem volt megállás.
Saját otthona jó terep a kísérletezésre, s bár az albérleti lét számos kötöttséget jelent, ez nemhogy visszatartaná, inkább inspirálja a takarékos, mégis igényes megoldásokra. „Amikor először beléptem ennek az 50-es években épült háznak a retró bútorokkal telezsúfolt polgári lakásába, kicsit el is szörnyedtem, de mára sikerült belaknunk és a saját képünkre alakítani az otthonunkat a párommal. Kifejezetten szeretem azokat a helyzeteket, ahol kompromisszumokat kel kötni, mert abból is születhet valami jó. Igaz, ebben az albérletben korlátozottak a lehetőségeink, de nekem kifejezetten fokozza a kreativitásomat, és motivál, hogy kihozzam ebből a helyzetből a legjobbat”, mondja a grafikus saját bevallása szerint teljesen eklektikus otthonáról.
A családi kincsek új élete
Az értékmentésről beszélgetve István a kanapé feletti falon látható fehér keretes tükröt mutatja, amely jó példa arra, hogyan alakítja minden generáció a saját ízlésére a szeretett használati tárgyakat. A keret István dédszüleié volt, akkor még az eredeti sötétbarna színben, majd a nagyszülei, miután megörökölték, pirosra festették. Ezután a szülőkhöz került, s fehérré változott, most pedig István otthonát díszíti. Aki ugyan nem ragaszkodik mindenáron az átalakításához, de fenntartja, hogy „ha olyan kedvem lesz, lehet, hogy sárgára festem, vagy éppen visszacsiszolom teljesen natúrra...”
A házi galériafalon egyébként több csemege is látható; a betűk régi, kiszuperált reklámfeliratokból származnak, a rendszámtáblára István barátnője – akit teljesen véletlenül Izának hívnak – lelt rá egy aukciós oldalon. A kulcsos kép pedig a családban fellelt régi, patinás kulcsokból készült, amelyek így sok hányattatás után végre méltó helyre kerültek...
István fejében keringenek az ötletek, mindig több dolog kavarog a fejében egyszerre. Most éppen egy régi konyhai asztalt készült átalakítani stílusos íróasztallá, miközben egy ágy melletti asztalkán dolgozik, s készülőben van egy közös munka is a Lakbear blog szerzőjével. Sőt, lassan komolyabbra is fordul a hobbija, megkezdődött ugyanis a bakelitlemezből formázott tálak kisszériás gyártása...
Egy vintázs fabőrönd újjászületése
Számomra a bőröndök és utazótáskák a felfedezést, az újdonságot és az ezzel járó izgalmakat jelentik. Néhány éve rápörögtem a régi bőröndökre, inkább a küllem, mintsem a célszerűség miatt. Így volt ez a bejegyzésben szereplő utazóbőrönddel is, amit a Vaterán vásároltam kétezer forintért.
A leszerelt fém részeket 20%-os ecetbe áztattam 5-6 órára, majd langyos mosószódás vízben átsikáltam, végül leöblítettem tiszta vízzel és hagytam száradni. A festéshez sötétszürke kalapácsfestéket használtam, mert ez tartósabb és érdesebb felületet ad, mint a sima akrilfesték.
A Budapest-sziluetthez kinyomtattam egy méretében a bőrönd tetejéhez arányos várostérképet. Több A4-es lapra fért rá, amiket összeillesztettem és indigó segítségével átrajzoltam a bőrönd tetejére. Ezt követően lombfűrésszel sok forgatással és vágással kivágtam a mintát. Nem gondoltam volna, hogy Soroksárnak egyszer ennyire fogok örülni, ugyanis ott voltak a leghosszabb egyenes szakaszok...
Az egész fabőröndöt kívül-belül lekentem fehér alapozóval, majd kapott egy halvénykék akril festékréteget. Száradás után visszacsiszoltam kicsit, hogy kopottas hatású legyen.
A térképminta kitöltéséhez régi deszkát méretre vágtam, drótkefével és csiszolópapírral átdörzsöltem, majd ecetben feloldott szögek oldatával kentem le három rétegben.
Végül a deszkát faragasztóval a bőrönd tetejének belsejére ragasztottam. A fém részeket is visszaszereltem és az aljára csavaroztam négy kereket. Magassága miatt ideális az alacsony kanapénkhoz, de már toltam be íróasztal alá, vagy ágy mellé is tárolónak.”
Új szerepben egy bakelitlemez-borító
„A pincében egy ideje már pakolgattam jobbról balra egy doboznyi bakelit albumot, jó lesz még valamire címszó alatt. Ugyanakkor vallom a kevesebb több nézőpontot is. A közös nevező a továbbhasznosítás lett.
Szerettem volna, ha a lemezborítóból nem csak egy bekeretezett kép lenne, hanem funkciót is kapna. Első lépésként óvatosan szétszedtem a ragasztás mentén, hogy könnyebben tudjak vele dolgozni. A borító elejéből kivágtam 30×30 cm nagyságú részt, ami majd látható is lesz a végén. Hogy legyen tartása az órának egy vastagabb kartonlapot (4-5 mm) kerestem hozzá. Ezt kisebbre, 29×29 cm-re vágtam, hogy a hullámkarton széleit is bevonjam a borítóval.
Kimértem a kartonom közepét és kivágtam az óraszerkezetnek szükséges 8×8 cm helyet. Így nem áll ki annyira a hátoldalon. A borító közepére ragasztottam a kartont, így 5-5 mm sáv maradt, amit visszahajtva szintén odaerősítettem a hullámkaron oldalához.
Ezután kilyukasztottam a borítón az óra mutatóinak helyét, majd univerzális ragasztóval felerősítettem az óraszerkezetet a hátoldalra (borító hátulja). A végén helyére pattintottam a mutatókat. Végül egy akasztót készítettem alumínium doboz nyitófüléből, mivel az óraszerkezetnek nem volt erre kialakított része. Lépcsős formára hajlítottam és ragasztó+csavar segítségével erősítettem fel az óra hátuljára.”
Viharvert faládából gurulós asztal
„Az alapnak használt faládának először egy excenter csiszológéppel estem neki, majd delta csiszológéppel, amivel elértem a sarkos részeket, végül következett a kézi csiszolás. Szerettem volna polcot is ládába, amit törmelék fából vágtam méretre, majd odaszögeltem mindkét oldalról.
Egy alapos portalanítás után törtfehér, házilag kikevert krétafestékkel kentem át egy rétegben, vastagon. Másnap nekifogtam a krétafesték visszacsiszolásának, ami 3-4 órán keresztül tartott. Miután elértem a kívánt kopott hatást, egy újabb alapos portalanítás következett, majd transzfertechnikával készítettem mintát a felületre.
A feliratozás után következett a felületkezelés utolsó fázisa: a ládát selyemfényű lakkal, vékonyan, egy rétegben festettem le. Mire végeztem az utolsó ecsetvonásokkal, már szerelhettem is fel a kerekeket az aljára.”
* * *
Lakás és kert magazin a keddi Borsban - keresse az újságárusnál!
Olvasson kényelmesen: fizessen elő a Borsra!
