Nyolc hónapnyi testi és lelki küzdelem után ismét szolgálatba áll Andirkó Szabina és Vantara László, akinek életét csaknem kioltotta tavaly szeptember 24-én P. László bombája.
Nyolc hónappal a merénylet után újra egészségesen jelentkezett szolgálatra a két rendőr, akik életveszélyes sérüléseket szenvedtek a Teréz körúti robbantásban. Június 1-jétől folytatják hivatásukat. A járőrpárban örök emlékként hagytak nyomot a történtek. Érzéseikről, emlékeikről kizárólag a Zsaru magazinnak beszéltek, többé nem kívánnak nyilatkozni.
– Érettségi előtt még kacérkodtam a modellkedéssel, aztán rájöttem, a szépség nem minden, a szépségipar nem vonzott – kezdte Szabina.
– Testvérem határőr volt a békési végeken, volt rálátásom a hivatásra, megtetszett. Már nem is tudnám magam másként, csak rendőrként elképzelni.
– Érdekes dolog, mindketten békéscsabaiak vagyunk, a családjaink ismerik is egymást, mi viszont csak itt, a Budapesti Rendőr-főkapitányságon találkoztunk először – vette át a szót László.
– Már középiskolás koromban megfordult a fejemben, hogy rendőr leszek, aztán más is érdekelt, később újra előjött ez a gon-dolat. Miképp emlékeznek tavaly a robbantás pillanataira? Nem volt előzménye, nem tapasztaltam semmi rendkívülit, nem láttam a támadót – sóhajtott László.
Elismerte tettét
– Nem sokkal fél 11 után valami pukkanást hallottam. Így emlékszem, pukkanásra, nem robbanásra. Szúró fájdalmat éreztem a nyakamban, azt hittem, egy szurkoló szórakozik, petárdát dobott rám. Pedig a videofelvétel szerint egy jó métert elrepített a robbanás ereje. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, fokozatosan jöttek elő a mozaikok. Hol van a társam? – nyilallt belém a kérdés. Amikor oldalra fordultam, és megláttam Szabina mozdulatlan, vérző testét, megszűnt minden fájdalmam, tombolt bennem az adrenalin. Azonnal tudtam, nagy a baj, cselekednem kell, gyorsan, le kell szorítani a sebet. Nem hallottam semmit, beszakadt a dobhártyám. Belekiabáltam a rádióba, fogalmam sem volt, mit válaszol a központ. Szabinával foglalkoztam, na, meg azzal, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben nehogy elvegye valaki a fegyvereinket.
Hogyan élték meg a kórházi napokat?
– Lacinak a jobb dobhártyája tönkrement, pótolták, a vizsgálat szerint nem rosszabb a hallása, mint egy húsz éve Budapest forgatagában élő átlagpolgáré – válaszolt Szabina.
– Nekem nehéz volt a rehabilitáció, olyan osztályon gyógyultam, ahol alig voltunk páran, akiket nem kellett etetni. Láttam a sok baleseti sérültet, s rendőrként egyből azon gondolkodtam, a gyorshajtóknak, szabálytalankodóknak tudniuk kellene erről, hogyan tesznek tönkre életeket, sorsokat egy felelőtlen vagy figyelmetlen döntéssel. Mára a rövid hajammal is megbékéltem.
Mire gondoltak, amikor megtudták a merénylet részleteit, amikor elfogták a gyanúsítottat?
– Nem tudtuk igazából hová tenni, miért minket akart megölni – gondolkozott el László.
– Érthetetlen volt az egész, dühöt éreztünk. Nem is csak azért, mert megtámadott, hanem mert sunyi módon, elbújva, orvul tört az életünkre. Mind a ketten megnyugodtunk az elfogásakor. A bíróságon szeretnénk a szemébe nézni. Ítéljék el jogerősen, záruljon le az életünk ezen fejezete, mintha becsuknánk egy súlyos könyvet!
Ébredés után kávét kért Laci
– A belvárosi adásokat hallgató kollégák szóltak, baj érte az embereimet. Azonnal átadtam a parancsnokságot, rohantam a Teréz körútra. Vezetőként, kollégaként, emberként látni a helyszínt, a két vérző rendőrt, érezni a kétségbeesést, a tragédia közelségét, ez így együtt döbbenetes volt. Ennél is sokkal nehezebb volt értesíteni a családjukat, hogy ne a híradásokból kelljen megtudniuk, mi történt a szeret-teikkel. Az én feladatom volt közölni a híreket a szülőkkel – magyarázta az őrnagy.
– Amikor a kollégáim túl voltak az életveszélyen, és magukhoz tértek a kórházban, Laci rögtön egy kávét kért. Szabina első kérdése az volt Bucsek Gábor vezérőrnagy, budapesti rendőrfőkapitányhoz, amikor meglátogatta, hogy mikor kaphat egyenruhát, mikor állhat újra szolgálatba.
