A hatéves Poppy Campbell mutizmus nevű betegségtől szenvedett, amely némaságot jelent. A betegnek a beszédszervei épek, de súlyos viselkedéses gátlás miatt egyszerűen nem beszél. A beszédtől való félelem olyan erős volt a kislánynál, hogy sikítani sem sikított, és némán sírt. Poppynál négy évet kellett várni arra, hogy kimondja: anya, szeretlek. Utána egy évre megint elhallgatott.
Édesanyja, Sarah nagyon kétségbe esett, és nem tudta mit kéne tennie ahhoz, hogy lánya merjen beszélni. Amíg némaság volt, a hatodik érzékét fejlesztgette azzal, hogy kitalálja lánya összes gondolatát, baját, vagyis hogy le tudja olvasni az arcáról, mit szeretne a kicsi. Nem volt könnyű a dolga az asszonynak, és nemcsak azért, mert lánya nem beszélt, hanem mert két másik, lányáról is ugyanúgy kellett gondoskodnia közben, mintha mi sem történt volna.
“Egyáltalán nem beszélt. Egy hangot sem adott ki. Csak a síri csend, még sírás közben is. A szemeit mozgatta csupán, ebből kellett kitalálnom, mit szeretne, mije fáj” - emlékezett vissza az anyuka. Nagyon sokáig az egyik legszebb emléke az volt az anyának, amikor egy jóéjt puszi után lánya azt monda: anya, szeretlek. Ezt ismét egy év némaság követte. Mikor a gyereket elvitték egy skót egy szafari parkba, a kislány megpillantotta a kedvenc állatait, a zsiráfokat. Ott és akkor megköszönte a gondozónak, hogy velük lehetett, és azt is megosztotta az emberrel, hogy a kedvence Bella volt.
Pár hónap beszédterápia után, a kislány megtalálta a saját hangját és csevegni kezdett. Ma már szerepel az iskolai darabban is, amit anyja olyan eseményként jegyez, ami ő esetükben felér a Holdra szállással.
“Nagyon-nagyon keményen dolgozott azon, hogy megtudjon szólalni. Tényleg beszélni akart. Minden akadályt legyőzött” - mesélte büszke anya, aki azt is hozzátette, amikor lánya nem szólalt, akkor minden hatodik nézése segítségkérés volt. Sarah-nak azért kellett hosszú éveket várnia arra, hogy lánya megszólaljon, mert az orvosok sokáig nem tudták, mi állhat a háttérben. Először azt hitték, a nővére és húga miatt hallgatott el.
Az óvodában megtanították jelnyelven kommunikálni, hogy később ne legyen gondja az iskolában, vagyis a család berendezkedett a némaságra. Az iskolában azonban beszédterápiára küldték, ahol a szakembernek hála hamar beszélni kezdett. Ma már választékosan fejezi ki magát, és bármilyen hihetetlen, de be nem áll a szája.
Sarah tudja, hogy a szeletív mutizmus bármikor előjöhet, de már tudja, hogy kell legyőzni, illetve már annak is örül, hogy hallotta gyermeke hangját.
Mi a szelektív mutizmus?
A szelektív mutizmus igen ritka gyermekpszichiátriai kórkép, körlbelül 1500 embert érint. Lányoknál enyhén magasabb az előfordulása, mint a fiúknál. Hiába próbálkozunk szóbeli kontaktus megteremtésével, a gyermek nem reagál a hozzá intézett közlésre. Visszahúzódó, félénk, közömbös, talán még együtt működésre sem hajlandó. Mindezeket viselkedésével, nem pedig verbális közlés útján jelzi. A betegség megjelenése és a diagnózis felállítása között gyakran évek is eltelhetnek. Enyhébb esetekben a páciensek gyakran non-verbálisan kommunikálnak pl. gesztusok, fejbólintás, mutogatás. Súlyosabb esetben idegen jelenlétében akár teljes mozdulatlanságba dermednek. A kezeletlen kórkép befolyásolja a gyermek társas kapcsolatait és tanulmányi előmenetelét. Kialakulásában genetikai, érzelmi, családi, szociális és egyéb környezeti hatások is szerepet játszhatnak. Ilyen tényezők pl. a családi stressz, instabilitás, közeli személy halála, alkoholizmus a családban. Via Selective Mutism
