<p>Szájhagyomány viszi hírét segítőkészségének, hívják az ország bármely pontjáról. Szabó Pál – a barátainak csak Szasó – nem tud nemet mondani. Ő vitt elektromos kisautót a Gottsegen kórház kis szívbetegeinek, hogy a piros kis Mercivel gurulhassanak be a műtőbe. Idén megkapta a Jó ember díjat.</p>
Ha önre nézek, már elnézést, de el nem képzelném, hogy kétdiplomás, aki a munkája mellett másokon segít.
Szokták mondani. Bokszolóként indultam, agrármérnök lettem, de mással foglalkozom. Az elmúlt tíz év sokat változtatott rajtam, például ma már nem dühöngök apróságokon. Valóban sokat segítek, nem nagyon tudok nemet mondani.
A gyerekeit nem viszi magával. Hogy viselik, ha akár egy teljes napig nem látják?
A munkám ezen részétől szeretném őket távol tartani, amennyire lehet. Egy gyerek maradjon gyerek! Nem viszem magammal őket kórházakba, annak ellenére sem, hogy a kislányom élete első hét hónapját ott töltötte. A fiamat is csak mostanában kértem, hogy segítsen adományokat vinni krízisszállóra. Jól kezelte a helyzetet. Ha egyszer azt mondják, hogy segíteni szeretnének, örülni fogok neki.
Mi történt tizenkét éve, amikor úgy döntött, valamit tennie kell?
Sokkot kaptam, amikor azt láttam, hogy vannak gyerekek, akiket nem látogatnak a szüleik vagy teljesen le is mondanak róluk. Akkor szerveztem először karácsonyi adománygyűjtést, ami az elmúlt években úgy kinőtte magát, hogy ma már elindul novemberben, és még januárban is viszem az ajándékokat a Heim Pálba, a II. számú gyerekklinikára, a Gottsegenbe, a Madarászba vagy a Cseppkői, Fóti, Újpesti Átmeneti Gyerekotthonba.
Dolgozik, és utána több száz kilométert vezet, sokszor éjszaka, hogy Nagybajomban meglátogasson egy beteg kislányt. Mi hajtja?
Nárciszkámról beszélünk. Csodálatos gyerek, gerincvelői izomsorvadásban szenved, de így is hatalmas lelke, életkedve van. Sokat nevetünk, elképesztő a humorérzéke. Szintus a másik, akihez mindig megyek, ha tudok. Neki most gyűjtünk rámpára, hogy megkaphassa azt a kocsit, amit minimális ujjmozgatással lehet irányítani. Ez a két kis tündér tanított engem bölcsességre.
Jólesik, ha dicsérik?
Nem is tudom. Már néha elgondolkodom, hogy kevesebbet posztolok a Facebookra, kezdek sok lenni magamnak is. (Nevet) De, persze, óriási elismerés volt, hogy díjat kaptam. Semmit nem tudtam az egészről. Szóltak, hogy kellene tartanom egy boksz-edzést egy óvodában, hátrányos helyzetű gyerekeknek. Gondoltam, persze, épp van is nekik a kocsiban egy csomagtartónyi plüssjátékom. Az ünnepségen körbenéztem, milyen vicces, hogy a díjazottnak ugyanaz a neve, mint nekem. Aztán leesett a tantusz. Hát leültem.
Mire a legbüszkébb?
Nincs ilyen. Még mindig megdöbbentenek emberi sorsok. Egy kislány például kályhát kért karácsonyra a Jézuskától. Kályhát! Nem babát, érted?! Félt, hogy fázni fog. Szóltam az összes barátnak, összedobtuk, lementem Pécsre, és megvettük a kályhát. Ma is tartjuk a kapcsolatot. Vagy a kis Kornél. Műszív tartotta életben, amikor eljutott hozzám, hogy minden vágya egy tablet. Beöltöztem bohócnak, és elvittem neki. Most, évekkel később meghívtak a ballagására. Abban a családban most is olyan szeretet van, ami a legtöbből hiányzik.
