1971-ben harmadéves főiskolás volt, amikor először betette a lábát a Vígszínházba. A Kossuth-díjas színésznő azóta sem hagyta el a körúti teátrumot. Igaz, egyszer, a nyolcvanas évek végén fel akart mondani, mert elege lett abból, hogy úgy jártak a színházba, mint más a gyárba, a futószalag mellé.
Forrás: MTI
Szeret vonatozni?
Nagyon. Most is Vác felé utazom, mert próbálok, hiszen a nyakamon van már a november 16-i Ványa bácsi-bemutató. Dadust játszom Csehov remekművében.
Nem lenne egyszerűbb kocsival kiugrani Vácra? Nincs menetrend, nem kell figyelni az órát, biztosan kap ülőhelyet az autóban.
Az egész család röhögött is rajtam, hogy tömegközlekedem. De amikor sok év után még az autómat is elajándékoztam, akkor már gondolták, komolyak a szándékaim. Bevallom, elegem lett a vezetésből, pedig a család szerint nem „szőke nő” voltam a volán mögött.
Nem számolom ki, hány éve kötődik a Vígszínházhoz. Soha nem gondolt arra, hogy átszerződik egy másik színházba?
Soha. Nem szégyen, sőt büszke vagyok arra, hogy lassan ötven éve a Vígben játszhatok. Vámos László volt a mesterem, aki nemcsak a színjátszásra tanított meg, hanem arra is felkészített minket, hogy kezdőként milyen lesz a színházban létezni. Lessetek el mindent a „nagy bölényektől” mondta, hiszen, egyszer ti is lehettek majd nagyok. És ne felejtsetek el köszönni! Emlékszem, Sulyok Máriának hetekig, hónapokig köszöngettem, aztán egyszer csak annyit válaszolt, én ismerem magát. Akkor éreztem, befogadott, hazaértem.
Miért akart felhagyni a színészettel?
Nem akartam gyárban dolgozni. Akkor is imádtam a színházat, de annyira kiszolgáltatottnak éreztem magam, hogy bármibe belefogtam volna, ami nem kötődik a színházasdihoz.
Aztán, mégis maradt a pályán és ma is a Vígszínházban játszik. Miként éli meg, hogy az utóbbi időben nem Kútvölgyi Erzsébet nevével kezdődik a darabok szereposztása?
Sem a féltékenységet, sem az irigységet nem ismerem. Ha azt érzem, ott áll a hátam mögött a második Kútvölgyi, azt mondom neki, gyerünk, csináljuk meg. Nem hiszem, azért mert valaki eljátszotta Szent Johannát, akkor már csak főszerepet kaphat. Frászt. A Hamletben például a Sírásó jutott nekem. Elmondhatom, jókedvűen lubickolok a szerepben, és azt gondolom, hogy a nézők is érzik ezt, mert legutóbb is olyan tapsot kaptam az előadás végén, mintha én lettem volna a főszereplő, pedig mindössze hat-nyolc percet töltök a színen.
Elhiszem amit mond, de mégis megkérdezem, nincs hiányérzete?
Miért lenne? Közeledve a hetedik ikszhez, megértem, hogy nehezen találnak a rendezők olyan szerepet, ami igazán passzolna nekem. Másrészt, Vácott lassan bemutatóm van, aztán pedig elkezdhetem tanulni Kornis Mihály Kádárné balladája című monodrámájának szövegét. Alapos kiképzés lesz, hiszen legalább hetven oldalt kell gyorsan megtanulnom, mert januárban már be is mutatjuk a Vígszínház házi színpadán.
Mikor pihen?
Ilyenkor, ha vonatozom. Nagyon ritkán vagyok takarékon, talán csak akkor, amikor alszom.
Lassan megérkezik a vonat Vácra, egy utolsó kérdés: milyen ma vígszínházasnak lenni?
Nem olyan, mint egykoron volt. Felgyorsult a világ, például már alig létezik az előadások utáni beszélgetés a társalgóban. Emlékszem, volt idő, hogy a büfés hajnali fél háromkor könyörgött, menjünk már haza, de mi még maradtunk egy kicsit. Pedig, milyen jó volna megszólítani a fiatalokat, többet megtudni akár a családjukról, a gondjaikról, vagy éppen a boldogságukról.
