<p>A nők mindig is híresek voltak a kreativitásukról. 150 éve is, amikor erkölcsi okokból nem bújhattak fürdőruhába, nehogy többet mutassanak magukból a megengedettnél. Kavicsokkal oldották meg, hogy pancsolhassanak.</p>
A tehetősek kerülték a Balatont
Ma, amikor akár nudistastrandra is mehetünk, el sem tudjuk képzelni, hogy 150 éve még nemhogy egyrészes fürdőruhában, de majdhogynem ruhában sem mehettek a nők nyílt strandokon a vízbe. Nemcsak a ruha volt a probléma, hanem a pénz is: nagyon kevesen engedhették meg maguknak, hogy épített fürdőhelyeken, akár gyógyfürdőkben megmártózzanak. Igaz, utóbbi helyekre a XIX. század elején elsősorban a betegek jártak.
De gondolták volna, hogy a módosaknak egyébként eszük ágában sem volt az – ízlésük szerint hideg – Balatont választani? A folyók, tavak szinte teljes egészében a szegények területe volt, így a Balaton is. Az oda járó nőknek viszont nagyobb szabadság járt, mint tehetősebb társaiknak. Nem kellett attól tartaniuk, hogy megszólják őket, ha hétköznapi ruhában ugranak fejest a vízbe. A gazdagabbak öltözködését, így fürdőruha-viseletét is szigorú erkölcsi előírások és társasági elvárások határozták meg, így sokszor ők csak álmodhattak arról, hogy a vízbe menjenek.
Kezeslábasban fürödtek a férfiak
A nyugati világban az 1800-as évek végén beköszöntő modernizációnak hála – no, meg annak a felismerésnek, hogy a fürdőzés számos egészségügyi előnnyel jár – különböző praktikákat vetettek be a hölgyek, hogy a vízbe mehessenek. Akkoriban a nők fürdőruhája nagyon hasonlított egy egyszoknyás ruhához, ami szinte szó szerint mindent takart, még a térdet és a kart is.
Ma már abszurdnak tűnik a gondolat, de fontos volt – mint arra a Budapest romantikája című internetes blog emlékeztet –, hogy a ruha anyaga vizesen se legyen átlátszó. A legerkölcsösebbek pedig még annak a lehetőségét sem adták meg, hogy véletlen a víz tetejére felússzon a szoknyarész, ezért köveket varrtak bele a szoknya aljába. Ez persze jócskán megnehezíthette az úszást. Nem voltak sokkal szerencsésebbek a férfiak sem: az ő szettjük a strandon többnyire egy kezeslábashoz volt hasonlítható.
Olimpikonok harcolták ki a változást
Az 1870-es években a sárga-kék vászonkelmékből készült szoknyás fürdőruhák voltak a legtrendibbek, de emellett a hölgyek és a férfiak is egyaránt használták az unisexnek tekinthető, flanelből készített calabriai köpenyt.
A szoknyákat a 19–20. század fordulójának táján váltották le a buggyos nadrágos overallok. Ám egyre nagyobb igény volt a nők részéről a minél kényelmesebb fürdőruhák iránt.
A nadrágok rövidülésének és a testhezálló ruhák meghonosításának élharcosai azok a sportolónők voltak, akik az olimpiákon tették próbára ügyességüket különböző vízi számokban. A rajtuk látott kényelmes dresszek gyorsan népszerűvé váltak a fürdőzők körében is, hiszen sokkal használhatóbbak voltak, mint elődeik.
Bújjon bérelt úszógatyába!
Egy Kleyhonz nevű úriember karolta fel a bécsi férfi fürdőnadrág ügyét, aki nemcsak divatba hozta az 1860-as évek végére a rövidebb fürdőnadrágokat az Osztrák-Magyar Monarchiában, de kitalálta, hogy minden dunai fürdőhelyen bérelni is lehessen azokat.
