A biztonságos közlekedés egyik záloga – bár tapasztalatok alapján sajnos nem mindenki vallja ezt igazán – az irányjelző megfelelő használata. Manapság csak egy kart kell billenteni, de ez sem sikerül mindenkinek.
Az automobilizmus kezdetén inkább az autó fejlesztésére figyeltek, csak később, a vélhetően rossz tapasztalatok alapján jöttek rá, hogy jó lenne valamivel jelezni is a haladási irányt. Így szerkezet híján az első autókon a sofőr karlendítéssel jelezte az irányváltást. A Skoda készített egy összeállítást arról, hogy autóikon miként fejlődött ez az igen hasznos szerkezet.
Nem volt kötelező
Miután a csehszlovák Jan Hanus szabadalmaztatta az irányjelzést, a Skoda 110 modellen 1929 körül jelent meg egy elektromagnetikus, a műszerfalról kapcsolható nyíl. Érdekesség, hogy ez kezdetben rendelhető extra volt csupán, nem kötelező tartozéka az autónak. A következő lépést a Skoda Popular ajtóoszlopából kihajtható kar volt, melyet szintén bentről üzemeltethetett a sofőr. Ekkor 1937-et írunk.
Független villogás
A következő nagy ugrást az 1964-ben megjelent Skoda Octavia jelentette, ahol kis narancssárga burkolatú, független lámpák jelentek meg. A működtetéshez szükséges kapcsoló a kormánytól balra, a műszerfalon volt elhelyezve. A legendás Skoda 1000MB volt az első modell, melynél a kar már a kormányoszlopra került, és egyben a dudát is működtette, sőt a hátsó indexlámpákat már a hátsó lámpákba integrálták, egy egységbe.
Integrált index
Az 1988-ban bemutatott 120L-nél már az első indexek a fényszórók mellé kerültek, sőt az első sárvédők is kaptak egy-egy kis narancssárga lámpácskát. Az egy évvel később bemutatott Favoritnál már az első fényszóróba integrálták az indexet. A Skoda esetében a Yetinél jelent meg először a külső tükörházba épített index, ami jól látható minden közlekedő számára. Manapság a legújabb modelleknél már LED-fénysort használnak, mely dinamikus futófényként képes mutatni a sofőr haladási szándékát.
