Hazánk egyik leghíresebb horgásztava a horvát határ mellett található. A pecások körében csak zöld pokolként emlegetett paradicsom ontja a gigászi halakat, a pontyoktól kezdve a harcsákon át egészen a süllőkig. Mi is szerencsét próbáltunk.
Irány a vadon!
Pecabotok összerakva, horgászdobozok feltöltve, az egyéb felszerelések is bepakolva. Így vágtunk neki Budapestről a horvát határ közelében, Somogy megye déli részén található Háromfának. A horgászparadicsomról tudni kell, hogy szinte szent hely a pecások körében. Nemcsak az ország minden részébôl érkeznek ide a kalandvágyók, csehek, szlovákok és németek is rendszeresen átszelik a Kárpát-medencét annak reményében, hogy egy óriási halat akasszanak. Egy jó háromórás autózást követően mi is megérkeztünk, majd miután a szállásunkat elfoglaltuk, rögvest nekiálltunk horgászni.
Különleges helyszín
Az 54 hektáros területet nem véletlenül hívják zöld pokolnak. A közel hatvanéves tavat ugyanis szó szerint egy erdő öleli körül, számos tóparti növénnyel, a vízben pedig a horgászok nagy ellenségével, az elszaporodott töklevéllel, ami egy folyón keresztül került be a körforgásba, és amiről a tó a nevét is kapta, és ami a halak kiváló búvóhelye. Azon sem kell meglepődni, ha pecázás közben egy-egy róka, hód, nyest, vaddisznó, őz vagy szarvas megjelenik a közelünkben, és egyáltalán nem fél tőlünk. A lényeg azonban, hogy szinte minden halat vissza kell engedni a tóba, amit a sporthorgászok kifogtak. De erről már a tógazda, Pálinkó Károly mesél a Vasárnapi Borsnak, aki immár több mint két évtizede felügyeli a tó működését.
Szerelem első látásra
– A horgászok vagy első látásra beleszeretnek Háromfába, vagy sosem jönnek többé. De inkább az elôbbi jellemző, a rutinosak első pillantásra beleszeretnek – meséli Pálinkó. – Én, mint tógazda, mindennap korán kelek. Felügyelem, kik jönnek-mennek, beszélek a horgászokkal. Fontos a személyes kapcsolat, én is adok nekik tanácsokat, hogy hol és mikor érdemes pecázni. A rend is fontos, ide már csak rutinos horgászok jöhetnek – magyarázza. Azt persze tudni kell, hogy a Háromfa-tó elsősorban a pontyhorgászatról híres, gigászi példányokat lehet kifogni. Persze, van minden egyéb is. Ragadozók is akadnak szép számmal: óriás harcsák, csukák sem ritkák. A legnagyobb ponty harminchárom kiló felett volt, a legnagyobb kifogott harcsa hetvenhat kilót nyomott, de mértek már tizennégy kilós süllőt is itt.
Hiába vadásztunk
Már előre megálmodtuk, hogy mit szeretnénk. A haditerv a következő volt: gyorsan fogunk néhány csalihalat kisebb botokkal, majd rámegyünk a ragadozókra. Már-már előre láttuk a horgunkon a csukákat, a harcsákat és a süllőket, amelyekből kiváló ételeket készítünk. Annyit elárulhatok: ebből semmi sem lett. Már a csalihalakkal is megszenvedtünk, mindössze két snecit sikerült fognunk első nap sötétedésig. Persze nem volt egyszerű dolgunk: a tópart melletti házunknál ugyanis rengeteg volt a töklevél, így nemegyszer csúnyán elakadtunk, és kénytelenek voltunk beevezni a csónakunkkal, hogy megmentsük a felszerelést. Eldöntöttük: másnap új állásokat fedezünk fel, hátha ott nagyobb szerencsével járunk. Az időjárás azonban nem volt kegyes hozzánk. Olyan orkánerejű szél fújt délelőtt egy fenekezőállásnál, hogy minden hal visszavonulót fújt.
Élménynek sem utolsó
Így újra váltottunk, és délután már egy zöldesebb résznél dobtuk be a csalikat. Nagy halat azonban sajnos nem sikerült fognunk, hiába hallottunk néha mellettünk óriási csobbanásokat. Mindössze két pici törpeharcsa és egy tenyérnyi aranykárász akadt a horgunkra. Azt persze Háromfa javára kell írni: az a síri csönd és vadregényes környezet és élővilág, ami a tó környékén tapasztalható, párját ritkítja. Másnap szakadó esőben, kissé csalódottan indultunk haza. A tógazda azonban megnyugtatott minket: általában mindenki így jár, aki csak pár napra jön, és nem ismeri a viszonyokat. Egy rutinos horgásztársunk azért jó hírrel szolgált: az éjszaka folyamán egy méretes süllőt sikerült fognia. Legalább neki összejött.
