Az egész történet egy álmos, november végi délutánon kezdődött, amikor egy ismerősöm küldött néhány fotót egy sűrű erdőben álló, viszonylag jó állapotú erdei hotelről. – Ismered a helyet? – kérdezte.
A fotók felkeltették az érdeklődésemet. A hely elszigeteltsége, az épület erőteljes, gondosan megtervezett külseje azt sugallta: ide bizony még véletlenül se tévedjen senki!
A helyszín pedig a sopron Lövérek, mélyen bent az egykori határsáv területén, néhány kilométerre az osztrák határtól, a rettegett egykori vasfüggönytől. Azonnal tudtam, ide nekem is el kell látogatnom. Néhány nap elteltével már úton is voltam egy hideg, de verőfényes késő őszi napon.
Háromórás autózás után érkezem meg Budapestről a Soproni-hegység mélyére, ahol egy egykori határőrőrs épületeinek maradványai mellett hagyom az autót, és gyalog folytatom utamat egy közeli, használaton kívüli kilátó felé, amelynek szomszédságában található a „titokzatos” épület. Útközben számos turistaútjelző tábla, melyeknek az elnevezése is a hely komolyságára hívja fel a figyelmet. Vasfüggöny túraút és Vasfüggöny sífutópálya – ilyen nevek emlékeztetnek rá, hogy akkoriban nem tehette be ide a lábát akárki, sőt határőrnek is csak a jól lekáderezett, hithű elvtárs szolgálhatott itt.
Időközben megérkezem a főkapuhoz. Csak kilincsre van zárva, mellette a kerítés több méter hosszan elhordva, kibontva. Az egykori parkolót csak a kihelyezett tábla mutatja, helyén óriási gaz és embernagyságú, elvadult tuják jelzik, hogy itt valaha gondozott kert volt.
A terméskő épület lépcsőzetesen és masszívan uralja a domboldalt, ahová építették, oldalán egy táblával, melyen ez áll: Határőrkerület pihenőháza, Sopron. Épült: 1980–83.
Az impozáns épület még így, csendes, elhagyatott állapotban is arról árulkodik, hogy itt bizony nem „kiskatonák” pihentek annak idején. Az épület többszintes, hatalmas kőterasszal, az étterem óriási panorámaablakaival a környező tájra néz.
A feltört ajtók, ablakok a vandálok munkáját jelzik – ezt az épületet sem kerülték el a fosztogatók.
A kitört ajtókon, ablakokon bekukucskálva látható, hogy a legtöbb bútor – bár némelyik felborítva – még az eredeti helyén van. A területhez tartozott egy szauna, fedett kerti kemence és tűzrakóhely, kézilabda- és teniszpálya is.
Az épülettől nem túl távol egy nagyobb és egy kisebb faházas terület jelzi, hogy itt bizony nem kevés kiszolgálószemélyzet és őr volt. Az épületet és a hozzá tartozó területet a rendszerváltás után egy vállalkozás vette bérbe, éttermet és panziót üzemeltettek a hamar közkedveltté vált helyen, néhány év után azonban bezárták.
Úgy tudni, a terület a mai napig állami tulajdonban van, és kihasználatlanul várja sorsa jobbra fordulását.
Időközben a feltámadó szél, a hóesést megszégyenítő szüntelen avarhullás és a kitört ablakokat nyikorgató szél jelzi, hogy közelít az alkony, ideje szedelőzködnöm.
Hazafelé megállok még a közelben lévő Páneurópai Piknik Emlékhelyen, melyet az 1989-es ideiglenes átkelőhelynél történt határáttörés helyszínén alakítottak ki.
Nincs a vasfüggönyön túl
A vasfüggöny három fontos korszakát lehet megkülönböztetni. Az első szakasz 1949–1955-ig tartott, ekkor mind a 300 kilométer hosszú osztrák–magyar határon, mind pedig a déli jugoszláv határon 600 kilométer hosszan felhúzott, hevenyészett első generációs vasfüggöny volt aknazárral. Ennek a felszámolását 1955-ben kezdték meg, ami majdnem egy évig tartott. Hétszázezer aknát kellett hatástalanítani, melynek során többen megsebesültek, de történt két haláleset is.
A második szakaszról 1957–1970-ig beszélhetünk.
Az 1956-os forradalom utáni menekülthullám miatt ekkor újra lezárták a teljes nyugati határt. Ez a tulajdonképpeni „igazi” vasfüggöny létrejötte, ami dupla kerítésből és közötte gondosan elhelyezett aknamezőből állt. Egy négyzetméteren hat darab bakelitborítású aknát helyeztek el úgy, hogy a közepébe egy rövid fakarót helyeztek, amihez bokamagasságban dróttal mind a hat aknát rögzítették. És mivel a határsértések zöme éjszaka történt, garantált volt, hogy a szökni próbáló megbotlott a drótakadályban, ezzel működésbe is hozta mind a hat robbanószerkezetet. Innen származik a botlódrót kifejezés. Ez egy nagyon aljas műszaki zár volt, ami összességében, beleértve a felrobbant aknák pótlását is, egymillió-kétszázezer aknából állt. Éppen ezek a nagy számok okozták ennek a határzárnak a vesztét is. Ezt a rendszert azért kellett felszámolni, mivel a tényleges államhatáron állt, így többször is előfordult, hogy az eső kimosta, és átsodorta osztrák területre az aknákat, ahol több halálos balesetet, csonkolásokat okozott, főleg gyerekeknél.
A nagy nemzetközi felháborodást kiváltó esetek miatt és az ezért egyre fokozódó politikai nyomásnak engedve 1966–70 között elkezdték megszüntetni az aknazárat. Helyére 1970-től a szovjet S–100-as elektronikus jelzőrendszert telepítették. Innentől beszélhetünk a vasfüggöny harmadik szakaszáról 1970 és 1989 között. Ennek a jelzőrendszernek az volt a lényege, hogyha valaki hozzáért vagy átvágta, az egyből riasztást küldött a legközelebbi határôrőrsre, ahonnan azonnal nyolcvan katona indult a helyszínre. Így gyakorlatilag esélye sem volt a disszidensnek. Továbbá ez a határzár már nem a tényleges államhatáron állt, hanem onnan két kilométerre, magyar területen. Innen is származik a kifejezés: mélységi határzár. Sokszor az átjutott disszidenseknek fogalmuk sem volt, hogy még mindig magyar területen vannak, és boldogan feladták magukat az első magyar határőröknek, azt gondolván, hogy azok már osztrák csendőrök. A határsértések számáról jelenleg sincs pontos adat, mivel bevett és kötelező gyakorlat volt ötévente az adott határőrizeti szerveknek az erről készült iratok megsemmisítése. Így napjainkban az utolsó öt év adatai állnak csak rendelkezésre, innen tudni, hogy ekkor 945 határsértés történt, de hogy ezek közül hány végződött halállal, illetve mennyi volt sikeres, nem derül ki.
