Örökre emlékezni fogok minden borzalmas pillanatára – így élte meg kollégánk két éve a Hableány tragédiáját

A Hableány tragédiájának első estéje

Mindennap új hírekkel, színes szórakoztató érdekességekkel és borzasztó tragédiákkal szolgál a Bors az olvasóinak. Mindent elkövetünk, hogy a lehető legpontosabban, legérzékletesebben adjuk át a történteket, hogy az olvasó szinte ott érezze magát a helyszínen, amikor elolvassa. De gondoljon csak bele egy percre, hogy milyen áron szolgáltatjuk ezt, legyen szó akár egy felfoghatatlan tragédia helyszínéről, vagy amikor megszólal egy családtag! Az első esetem az elsüllyedt Hableány tragédiája, ahol 26 ember vesztette életét.

Tömegkatasztrófa. Szinte hallottam a sikolyokat a fülemben egész éjszaka, mégis töretlenül vágtattam előre a zuhogó esőben. Nem is sejtettem hogy mire vállalkozom, amikor este fél 11-kor megkaptam az üzenetet, hogy a Parlament előtt elsüllyedt egy hajó. Közel voltam a tragédiához, így automatikusan felszálltam a villamosra, hogy minél hamarabb odaérjek. Az eső olyan hevesen zuhogott, hogy szinte alig egy méterre láttam előre. Mindenem átázott, még úgy is hogy, nálam volt a piros esernyőm.

Hajóbaleset. Az egész rakparton végigsétáltam, miközben csak az lebegett a szemem előtt, hogy ez a munkám. Nem omolhatok össze. Miután találkoztam a munkatársammal, akinek még ernyője sem volt, elkezdtük keresni a tragédia helyszínét. Hol lehetnek még emberek? Amikor odaértünk a rendőrség elé, közölték, hogy egy tapodtat sem tovább. Láttam, ahogyan a sokkos állapotban lévő embereket csak terelgették a hatóságok az elkerített területen belül. Segíteni szerettem volna, de nem mehettem oda a túlélőkhöz, hogy kifejezhessem, mennyire sajnálom őket. Lehet, hogy jobb is volt így, mert azt már nem bírtam volna. Nem tudtam volna feldolgozni az emberek fájdalmát.

Most sem tudom még. Úgyhogy csak álltam ott tehetetlenül, és próbáltam magam felkészíteni a legrosszabbra. Nem omolhatok össze. Mindenhol emberek voltak az utcán, akik kíváncsian nézték az eseményeket, nem zavarta őket a szörnyű időjárás sem, nemhogy a túlélők fájdalma. Bele sem gondoltak, csak vágytak valami véres dologra, hogy aztán el tudják mesélni másnap, hogy „Igen, én ott voltam, és láttam”.

De mi nem láttunk semmit. Közel két órája áztunk kint az esőben, és tehetetlenül bolyongtunk a pesti rakparton. A szirénák fülsértőek voltak és vakítottak az éjszakában. Olyan érzésem volt, mint egy filmben, amikor a főszereplő tragikusan meghal, és elhalkul minden külső zaj. Itt sok főszereplő volt, és a zene nem halkult el. Csak bennem. Egy idő után már nem hallottam a szirénákat. Nem figyeltem semmire, csak arra, hogy mennem kell előre. A telefonom közben egyfolytában pittyegett. Kaptuk a borzasztó híreket: „itt egy halott, ott egy test”. „Ide húzzák ki őket, ebben a kórházban vannak”.

Bepattantunk a taxiba és átszáguldunk a legszörnyűbb helyre, ahova csak mehettünk. A gyűjtőhelyre. Soha nem láttam még holttestet, hiszen alig négy hónapja vagyok újságíró. Ez volt az első ilyen esetem, de örökre emlékezni fogok minden borzalmas pillanatára. A Kopaszi-gátra mi érkeztünk elsőnek, és életemben először megláttam egy élettelen testet. „Csak alszik” – ezt mondogattam magamnak, mert féltem, hogy az első padkára leülök, és nem fogok tudni többet felállni. Közben a telefonom csak pittyegett. Harcoltunk az idővel. Közel négy órát töltöttünk kint az ítéletidőben, majd vegyes érzelmekkel tele beszálltunk a taxib,a és mindenki épségben hazaért a szeretteihez.

Hazaérve csak átöleltem a kedvesem és hálát mondtam, hogy ő és a családom élnek és biztonságban fekszenek az ágyukban.

Május 29-én végzetes tragédiában összeütközött a Hableány turistahajó és a Viking Sigyn szállodahajó. A kis sétahajó mindössze hét másodperc alatt süllyedt el a Duna mélyére, a 35 emberből csak heten élték túl. Hét másodperc, hét túlélő… Nem omolhatok össze!

Boros Bettina