Egy asszony öleli magához gyermekét egy lvivi óvóhelyen
Csütörtök hajnalban Oroszország megtámadta Ukrajnát. Míg a fővárosban rengetegen a metróállomásokon kerestek menedéket, mások hatalmas tömegekben indultak el kisebb településekre, illetve a határok felé. A Daily Mail helyszíni tudósítója olyan drámai pillanatokat osztott meg, amelyet csupán a haditudósításokat olvasva nem láthatunk, olyan emberi történeteket, melyek sokkal megrázóbbak, mint az ostrom puszta adatai.
– Egy kék, emberekkel csordulásig tömött kisbusz sofőrje kétségbeesetten próbálja becsukni a jármű ajtaját. Amint indulna, egy asszony megállítja a buszt, és átad egy újszülött kislányt az egyik utasnak – kezdi beszámolóját Ian Birrell, aki rögtön elbeszélgetett egy asszonnyal, aki Kijevben maradt. Ő csak nővérét kísérte ki a buszhoz.
– Miért mennék el? Ha elkezdik bombázni a városokat, úgyis lebombázzák mindet – magyarázza az asszony, hozzátéve: Umanban, ahová a testvére tart, sincs senki biztonságban, de legalább ott a család. Azt csak később tudják meg: Umanba csapódott be egy bomba, végezve egy 39 éves kerékpárossal, és megsebesítve öt másik embert.
– Mindent hátrahagytam. A munkámat, az otthonomat. Semmi sem számít, ha a fiam veszélyben van. Ez volt az egyetlen, ami a fejemben járt, amikor a támadások hangjára felriadtam reggel. Azonnal tudtam, hogy olyan messzire kell mennünk, amennyire csak tudunk – magyarázta egy 28 éves édesanya, Natsya, aki 10 éves gyermekével együtt indult el, miután egy Kijev melletti repteret támadás ért. Mint mondja: látta a tévében és az ablakából is.
– Ha rossz híreket hallottam, azt gondoltam, ez valószerűtlen, mint egy szörnyű álom. Nem hittem el, hogy ilyen megtörténhet. Még mindig reménykedem benne, hogy felkelek, és minden normális lesz, hogy az élet helyreáll – teszi hozzá az édesanya, sokhelyi érzését tolmácsolva. A legtöbben ugyanis az utolsó percig reménykedtek abban, hogy a béke mindenkinek mindennél fontosabb, és nem törhet ki háború. Talán épp ezért a csütörtöki nap folyamán a következő mondatot hallotta legtöbbet a hadi tudósító:
Elkezdődött.
Egy édesanya arról számolt be: amikor a gyermekeinek reggel nem kellett iskolába menniük, azt kérdezték: Szünidő van?
Nem, kitört a háború. Ez az a válasz, amit egyetlen gyermeknek sem lenne szabad hallania.
Mint a pandémia első időszaka
Sokan épp a világjárvány elejéhez hasonlítják a kialakult helyzetet. Mindenkiben nagy a bizonytalanság, mit is kéne csinálni. Felhalmozni, amit lehet és bezárkózni? Menekülni? Sokan állnak sorba gyógyszertárak előtt, mások készpénzt igyekeznek felvenni, a kártyák ugyanis, tudják jó, ki tudja, meddig használhatóak.
Rendőrök állták el a pályaudvart
A 32 éves Tetiana arról beszélt: férjével és két kislányával azonnal menekülni próbáltak, amikor kitört a háború. Ők Lengyeloszágban élnek, csak látogatóba jöttek a családhoz Kijevbe. Korábban már próbálkoztak a reptéren, de a járatokat törölték. Taxiba pattantak, és a vasútállomásra mentek, ott azonban rendőrök állták el az útjukat, akik senkit sem engedtek be, akinek nem volt előre foglalt jegye. Mint mondja, mindhiába: ahogy látta, a vonatok csak érkeztek, indulni egy szerelvény sem indult.
Ráadásul máris megjelentek a nyerészkedők. Tetiana elmondása szerint a kisbuszok sofőrjei 2000 eurót kérnek egy fuvarért Lvivbe - ami a lengyel határhoz közel eső város. Ez Ukrajnában öt havi átlagkeresetnek felel meg.
– Hogy lehetséges ez? Négytagú család vagyunk, nincs ennyi pénzünk! Szörnyű. A kislányaink fáradtak. Ez egy háború, ahonnan nem tudunk elmenekülni. És ha el is tudnánk, a szüleim akkor is itt vannak. Mit tehetek? Hogy segíthetek nekik? – kérdezte kétségbeesetten.
