"Most semmink nincs, de félünk a harcoktól" - könnyes szemmel menekült át a határon két kisunokájával László

Meleg levest osztogató önkéntesek és a beözönlő adományokat pakoló helyiek dolgoznak kart karba öltve a menedéken. Körülöttük elkínzott arccal, de hálásan mosolyogva tolonganak a menekültek. Szása és kisfia, Andrew egyenesen Kijevből érkeztek, már a háború második napján útnak indultak, azonban csak mostanra érték el az életmentő magyar határokat:

- Az első 200 kilométert kocsival tettük meg, ott meg kellett állnunk, ezután darabokban jöttünk tovább – mesélte a kisfia fejét simogatva Szása. Kisfia apukáját otthon kellett hagynia, de minden nap beszélnek.

- Szerencsére még tudunk kommunikálni, jól vannak. Mi Budapestre megyünk, van szállásunk, anyukámmal leszek – mosolygott fáradtan az anya. 

László és Elena Kárpátaljáról menekültek két kis unokájukkal. Mint mondják, csak azért késlekedtek ennyit, mert be kellett deszkázni hátrahagyott házuk minden apró rését.

- Deszkáztuk az ablakokat, ajtókat, mert félünk a harcoktól és a fosztogatóktól is – mesélte csüggedten László. A család az elmúlt éjjelt a kocsiban fagyoskodva töltötte, itt végre megnyugodtak.

- A kicsik alszanak, teljesen elgyötörtek. A család többi tagja már itt van, mi jöttünk utoljára a gyerekekkel. Amilyen hamar csak lehet, vissza szeretnénk menni. Most semmink sincs – mesélte a férfi könnyes szemmel.