Éjjel-nappal dolgoznak a tiszabecsi Nefelejcs kemping tulajdonosai, rokonai, hogy ellássák a Kárpátaljáról érkező menekülteket. A háború sok családot szakított szét, a legtöbb férfinek cselhez kell folyamodnia, hogy átjusson a határon. Vannak olyanok, akik fiatalabbnak adják ki magukat, míg mások nőnek öltözve érkeznek, hogy elkerüljék a katonaságot.
20220309 Tiszabecs, A Nefelejcs Kemping befogadott ukrajnai menekülteket. A képen Roland aki 19 évesen kijutott Ukrajnából. Fotó: Bánkúti Sándor
Békeidőben egyszerre 35 főt szoktak elszállásolni a tiszabecsi Nefelejcs kempingben. A háború miatt most vannak olyan napok, amikor egyszerre 100 menekült húzza meg magát itt. A kemping tulajdonosai ajánlották fel ezt a lehetőséget, és maguk is jártak ki értük a határra, hogy autóval behozzák őket átmeneti ingyenszállásukra. Volt köztük olyan, aki előtte egy teljes éjszakát fagyoskodott a kinti mínuszokban, várakozva a határellenőrzésre.
– Ott álltak sorba a cudar hidegben egy szál pulóverben, valósággal sírtam, amikor megláttam őket – mesélte a Borsnak Orgován Miklós, a kemping üzemeltetője. Azt is megtudjuk tőle, hogy volt olyan család, ahol a feleség az öt gyerekével már egy hete itt volt, mire a férje csatlakozni tudott hozzájuk, mert annyiszor visszafordították a határról. Egy női határőrnek esett meg a szíve a férfit, miután látta, hogy sírnak a gyerekek apjuk után, így tudott csatlakozni a családjához. De vannak olyanok, akik cselhez folyamodnak, hogy elkerüljék a katonaságot.
– Jól megberetválkoztam, hogy fiatalabbnak látsszam, és így átcsusszantam az ellenőrzésen. Aki nem tűnik nagykorúnak, attól nem kérnek papírokat. De van olyan is, aki nőnek öltözve próbál átjutni – vallja be Roland, hozzátéve, hogy aki viszont otthon marad, azok többsége bujkál, nehogy elvigyék a háborúba. – Ha meglátnak az utcán az ukrán katonák, elkapnak és már visznek is. Ha azt mondod, nem mész, lelőnek. Pedig a fiatalok még azt se tudják, hogy kell a puskát megfogni – ecseteli a kinti helyzet komolyságát, és hozzáteszi, attól fél, még ide is utánajöhetnek, és visszatoloncolhatják Ukrajnába, hogy harcoljon az oroszok ellen. Ezért csak kapucniban meri fotóztatni magát, nehogy felismerhető legyen a képen.
Egy másik menekült a kempingben pici gyerekével áll a faház ablakában. A kislány ránk mosolyog, édesapja pedig beinvitál minket, ahol megmutatja a magyar igazolványát, ami hozzásegítette az átjutáshoz. Egy hónapra szóló ideiglenes engedélye van, annak szövege szerint a „hazautazásra”. De ahogy mondja, haza már aligha utazhat.
– Amikor kézbesítik a behívókat, megjelölik azokat a lakásokat, ahol senki nincs, aki átvegye a parancsot. Aztán ezekre a helyekre a harcok elől menekülő ukránokat telepítik be – állítja Nagy András, mondván, hogy így akkor se lenne hova visszamenni, ha történetesen véget érne a háború.
Amikor elbúcsúzunk Andrástól és a kis Denisszától, látjuk, hogy a kemping épületei közti nagyobb placc színültig tele adományokkal. A lakók éppen válogatnak közülük megfelelő ruhadarabokat és a gyerekeiknek szánt játékokat.
– Nem megy kárba semmi. Ami itt nem talál gazdára, azt átviszem a szomszéd faluba és ott osztom ki – magyarázza Orgován Miklós, aki hozzátette: 15 fős csapat segít nekik a menekültek ellátásában. – A lányaim, az ő barátnőik, a menyem, a vejem, a férjem, a 70 éven felüli szüleim, a testvéreim, az ő gyerekük, szomszédasszonyok, mindenki kivétel nélkül – sorolja a kemping vezetője mindazokat, akik ágyneműt osztanak, fertőtlenítenek, kilincseket tisztítanak, szellőztetnek, és csinálnak mindent, feláldozva nemcsak szabadidejüket, de sokszor még a pihenőidejüket is: van, aki a távoli munkahelyéről hazatérve még az éjszakát is átdolgozza. – Nekünk most ez a feladatunk, hogy ezeknek az embereknek mindent megadjunk, ha már el kellett menekülniük hazulról. Hogy itt meleg legyen, rend és fegyelem legyen, ennivaló legyen, ez kutya kötelességünk!