"Anya, ha meghalok, szeretném, ha tudnád, szeretlek" - zokogó édesanyját vigasztalta a határon egy ukrán kisgyerek

Ahogy átlépte a lengyel határt, a földre roskadt és zokogni kezdett az ukrán Iryna. Két kisgyerekével és unokahúgával menekült a pokolból, hadköteles férjét hátrahagyva. Az ukrajnai háború több mint egy hónappal ezelőtti kirobbanása óta ezek voltak az első könnyek, amelyeket megengedett magának.

Az Iryna szülővárosában, az észak-ukrajnai Nyizsinben található légitámaszpontot február 24-én, az invázió első napjának reggelén támadták meg. Másnap orosz harci gépek bombázták a Kijevbe vezető vasútvonalat.

„Az első napon nem voltunk biztosak abban, hogy induljunk-e; másnap már nem tudtunk elmenni – mondja Iryna, egy középiskolai angoltanár. – Így hát otthon maradtunk, és valahányszor meghallottuk a szirénákat, lerohantunk a pincébe. A 10 éves Polinának Down-szindrómája van, és nem érti, hogy ez háború, neki inkább csak játék volt”- mesélte megtörten az asszony. 

De Iryna 8 éves fia, Timur jobban megértette.

"Naponta ötször, talán nyolcszor futottunk le a pincébe. Néha többször is. Egész éjszaka. Gondoskodtunk a szervezettségről: cipők, hátizsákok készen állnak.”

Majdnem öt hétig így éltek. Iryna ruhában aludt, és várta a következő szirénát. Hétfőn aztán eljött a lehetőség, hogy megszökjön a gyerekekkel és 23 éves unokahúgával, Vikával. A család délben elhagyta Nyizsint; délután közepére vonaton ültek Kijevből a nyugat-ukrajnai Lvivbe.

Biztonságot kellett volna jelentenie. Ehelyett horror volt. Körülbelül 20 perce mehettek csak, amikor a kalauz elkiáltotta magát, hogy mindenki feküdjön a földre. „Ez sokk volt. Nem számítottunk semmi ilyesmire. A gyerekeim tudták, mit kell tenniük, lefeküdtek. Rájuk feküdtem, hogy védjem őket” – mondja Iryna.

„Az unokahúgom azonnal azt mondta a gyerekeknek, hogy ez csak egy játék, és megpróbáltunk úgy tenni, mintha az lenne. De Timur annyira ideges volt, mert nem volt rajta a cipő. Azt mondta, ha megsérülök, hogyan fogok futni? Így hát megpróbáltam megtalálni a cipőjét, és ráadtam. Magamra tettem egy takarót, és csak feküdtünk a vonat padlóján."

Timur tudta, hogy ez nem játék. „Azt mondta: Anya, ha bombáznak minket, nem akarom, hogy megöljenek, nem akarom, hogy Vikát megöljék, nem akarom, hogy még Polinát is megöljék. Nem akarom, hogy még Polinát is megöljék. Ezt mondta a fiam."

Megpróbálja visszatartani a zokogását, miközben elmondja Timur következő szavait.

„És akkor azt mondja: »Anya, ha meghalok, szeretném, ha tudnád, hogy szerettelek«” – mondja Iryna, majd felzokog, Timur pedig az arcára teszi az arcát. Megragadja a kezét. – Ezt még múlt időben mondta, érted? Azt mondta, hogy "szerettelek". Ez csak… őrület volt.”

A vonaton a földön fekve Iryna bekapcsolta a telefonját, hogy megnézze a helyzetüket. Timurral együtt figyelte a kék pontot a képernyőn, amely lassan nyugat felé kanyarog Ukrajnán keresztül.

„Azt mondtam, nézze, nincs itt semmi pont, nincs itt senki. Körülbelül 40 percig maradtunk ott, amíg a férfi visszajött, és azt mondta, hogy rendben van, túl vagyunk a veszélyen, visszaülhetünk a helyünkre” – mondja.

Irynáék azért nem mertek elindulni, mert megtudták, hogy a városból kivzető utakat aláaknázták az oroszok. Akkor kezdtek csak el gondolkodni a menekülésen, amikor meglátták, hogy humanitárius szervezetek is érkeznek. 

„Ekkor úgy döntöttünk, hogy elmegyünk valahova, elhagyjuk Ukrajnát. Valójában a férjem döntött úgy, hogy távoznunk kell.”

Most már fellélegezhetett, hogy a gyerekek biztonságban vannak.