Ezt a lányt szerette Kóbor János: dalt írt hozzá, és még az utolsó interjújában is róla vallott
Nagyon bizarr, amikor egy fiatal egyszerre éli át a szerelem és a forradalom élményét. Kóbor Jánossal pont ez történt 1956-ban. A sztori szerepel Csatári Bence Kóbor – Az utolsó interjú című könyvében.
Kóbor János, az Omega énekese 1956-ban még csak 13 éves volt. Így emlékezik vissza a kötetben azokra az időkre: "Október 28-ától mai szóhasználattal élve extra őszi szünetet rendelt el a vezetőség, ami egyébként szüretkor néha más tanévekben is előfordult. Volt egy nagyjából tízfős csapat, amely összetartott, mert közel laktunk egymáshoz."
Majd így folytatta:
Ekkor már jártuk a várost, tisztában voltunk azzal, hol zajlanak a legádázabb csetepaték, de szerencsére élőben csatajelenetet nem láttunk. Viszont a Bartók Béla úton, a Móricz Zsigmond körtérhez közel eső részén, a Szabadság (későbbi nevén Bartók) mozi előtt láttam egy elesett szovjet katonát több napig heverni. Gyanús volt, hogy megéghetett, mert egészen összetöpörödött a holtteste. Döbbenetes volt, hogy a boltok mennyire ki voltak fosztva, az ellátás akadozott, vidékről hozták fel az élelmet a fővárosba.
Így talált rá a szerelem
Ebben a válsághelyzetben talált rá Kóbor Jánosra a gyerekkori szerelem, amelynek a forradalom kitörésének hatvanadik évfordulójára írt Ötvenhatos lány című számukban állítottak emléket. Ez a titokzatos lány, akinek a nevét sem tudjuk, többször együtt állt Meckyvel sorba kenyérért, és ilyenkor rendszerint megbeszélték, hogy másnap találkoznak. November 3-ától aztán a gyerekeket már élelmiszerért sem engedték ki az utcára, ez a családfők feladata lett, s így a bimbózó kapcsolatnak is vége szakadt – akkor még egyikük sem sejthette, hogy örökre. November 4-én ugyanis megjelentek a szovjet tankok, és Dávid esélytelenül vette fel a harcot Góliáttal. A kiskamasz Kóbornak erről is van egy sztorija:
Még sötét volt, amikor megszólaltak a szirénák, és mi lerohantunk az óvóhelyre. Emlékszem, nagy sietségemben véletlenül felkapcsoltam a villanyt a lépcsőházban, mire a felnőttek jól leszidtak, mondván, hogy így könnyen az ellenség célpontjává válhatunk.
Ki tudja, talán ekkor is az Ötvenhatos Lányra gondolt, hogy mi is lehet vele, biztonságban van-e.
Nem volt kedve disszidálni
Meckyéknek lett volna lehetőségük a disszidálásra, a nagybátyja eljött volna értük Bécsbe, de se a nagyapja, se az apukája nem akarta elhagyni az országot. Ahogy Kóbor János fogalmaz:
„Ennek én csak örültem, mert sok barátom, haverom és ismerősöm volt itthon, és semmi kedvem nem volt új életet kezdeni. Az osztálytársaim közül azonban elég sokan hagytak itt minket, egész kis foghíjak alakultak ki a padsorokban, amikor újra visszamentünk az iskolába. Lehet, hogy az Ötvenhatos Lány szintén disszidált a szüleivel, mert a forradalom leverését követően már nem láttam. De az is lehet, hogy máshová mentek, mert azt a házat, ahol lakott, a földszintig lerombolták a szovjet támadók. Borzalmas, szívszaggató látvány volt akkoriban a körtér és környéke, egészen a háború utáni Budapestet idézte. Sokan mondják, hogy errefelé nagyobb károkat okoztak a szovjetek 1956-ban, mint 1945-ben. A srácokkal elnéztünk az iskolánk felé, de láttuk, hogy a főlépcsőház teljesen leszakadt, így be sem lehetett menni a bejáraton. Abban az évben már nem mentünk suliba.” Az első szerelemnek pedig örökre vége szakadt.
