A világ egyik legelképesztőbb munkáját űzi ez a magyar férfi

Varga Péter a kirándulásokat, a turistáskodást kevésnek érezte, ezért végül letelepedett Norvégiában, ahol évekig sziklaomlás-elhárítással foglalkozott. A fiatalember ma már otthonról dolgozik, és a kisfiával van, de a mai napig szívesen emlékszik vissza élete legmozgalmasabb időszakára, amikor az év nagyobbik részében két hét alatt akár 150 órát is dolgozott, hogy aztán november közepétől tavaszig szabadon utazgathasson. 

– Fiatalkoromban rabul ejtettek Jack London regényei: az északi hideg, a havas táj, a szánhúzó kutyák, a zord körülmények. Arra vágytam, hogy egyszer én is egy ilyen helyen élhessek – vallja be Péter. – Az érettségi után még csak Svájcig jutottam, színházakban segítettem a díszletek megalkotásában. Aztán 2003-ban az élet elém sodort egy lehetőséget: olcsó retúrjeggyel elrepülhettem Trondheimbe, Norvégia harmadik legnagyobb városába. Amikor megérkeztem, semmi mást nem éreztem, csak azt, hogy végre otthon vagyok.

Hátizsák és stoppolás

– Amikor Svájcba visszatérve arról meséltem az egyik munkatársamnak, hogy szeretnék végleg északon letelepedni, ő javasolta, hogy induljunk el együtt, próbáljunk szerencsét Norvégiában. Úgy tudtunk pénzt szerezni az útra, hogy mindketten eladtuk az egyetlen vagyontárgyunkat, a számítógépünket. Stoppal jutottunk el Oslóba, ahol két hétig jártuk a várost munkáért, de semmit sem sikerült szereznünk. Aztán egy kapcsolatunk révén eljutottunk északra, egy idős házaspárhoz, akiknek a házán bőven volt mit javítgatni... Először kissé bizalmatlanok voltak, csak apró munkákat engedtek elvégezni, majd egyre komolyabb feladatokat kaptunk tőlük. Végül már a szomszédok is adtak megbízásokat.

Ketten a világ körül

Norvégiában egy helyi népfőiskolán kutyaszánhajtást kezdett tanulni, mert úgy vélte: huskykkal még izgalmasabb lehet bejárni az északi tájakat. 
– Egyszer például Észak-Svédországban túráztunk, és egy hatalmas tó befagyott jegén ért utol minket a vihar – emlékszik vissza egyik kalandjára. – A mínusz 60 fokban a kutyákon múlt minden, ha ők ott megállnak, lepihennek, megfagyunk. A hóviharban mi már hallucináltunk a fáradtságtól, de az állatok kétszer annyit húztak, mint máskor. Végül kisebb fagyási sérülésekkel megúsztam, az arcomon és az ujjperceimen fehéredett el a bőr, de aztán helyrejöttem. Itt lett a barátom a norvég Kenneth, aki viszont nem volt olyan szerencsés, mint én: pár percre elhagyta a kesztyűjét, és utána hetekig dagadt volt az egész kézfeje. Vele döntöttük el, hogy világ körüli útra indulunk, de egy kicsit melegebb vidékre. Ebből majd hároméves csavargás lett. Hol együtt, hol külön utakon, de bejártuk Magyarországról indulva Szerbián át Szíriát, Libanont, Kelet-Ázsiát, Ausztráliát. Ezen a túrán éreztem meg, hogy az emberek milyen segítőkészek.

A világ körüli út során hiába látott ezernyi szépséget, Péter számára Norvégia maradt a nagy szerelem. Nem volt tehát kérdés, hogy visszatér a skandináv országba, és ott telepszik le. Szinte rögtön ajánlottak neki munkát: legyen sziklaomlás-elhárító! 

– Valójában fogalmam sem volt, hogy mire mondok igent – emlékszik vissza a kezdetekre Péter. – Annyit tudtam csupán, hogy a magasban fogok dolgozni, pedig amúgy tériszonyom volt, már tíz méteren is táncolt a gyomrom. Viszont bátorrá tett a gondolat, hogy a szabad levegőn dolgozhatok, gyönyörű tájakat láthatok, és bejárhatom az egész országot. Az első munkája rögtön Norvégia legészakibb csücskébe vezette. 

– Ott július közepén is mindössze 3-4 fokot mérnek, és jeges eső, erős szél nehezíti az ember dolgát. A munka abból állt, hogy a szakemberek által veszélyesnek ítélt hegyoldalra hálórendszert építettünk ki. Az erózió aprítja, bontja a hegyoldalakat, de küzdeni kell a téli hideg okozta jegesedés ellen is. A jégtömbbé összeálló vízereknél a jég nem bírja el a saját súlyát, és leesik. Ha megindul a fal, nekünk mennünk kellett: fúrtunk, stabil sziklához fogattuk a hálót, vagy speciális fémötvözetből álló oszlopokat emeltünk. Ennek a védvonalnak a 20 tonnás, guruló sziklatömböt is muszáj megfognia – mesél egykori munkájáról. – Sokszor dolgoztam negyven méter magasban, kilengő kosárból, de hozzászoktam. A gyönyörű természet, a jávorszarvasok, a fjordok, a bálnák látványa mindenért kárpótolt. Mindennap reggel héttől este hétig dolgoztam kibiztosítva, sisakban és fülvédővel, ha sötét volt, akkor fejlámpával. Az évek során az egész országot bejártam, előfordult, hogy megközelíthetetlen területre kellett biztonsági védőhálót kiépítenünk, ezekben az esetekben helikopter vitt a helyszínre. Amikor aztán kevesebb munka akadt, szabad voltam, akkor újra a kutyaszánozásnak éltem. Az elmúlt években is volt még párszor szerencsém az Iditarodon, vagyis a kutyaszánhúzó versenyen fotózni, filmezni, hiszen ez valóban egy soha el nem múló szerelem…

Egy igazi mecénás 

Péter elképesztően hálás volt, amiért a világ körüli útján annyian segítették, ezért úgy érezte, hogy valamilyen formában viszonoznia kell mindezt. Mivel azt vallja, hogy a művészek is mind utazók, mert maga az alkotás is egyfajta utazás térben és időben, ezért létrehozott egy gyűjteményt, amely évi 400 ezer forint értékben ír ki pályázatot fiatal kortárs művészeknek.

A világjárás tanulsága

A mikor három évig úton volt, stoppal közlekedett, és több mint ötszáz ember döntött úgy, hogy megáll a kedvéért, és fuvart ajánl neki. Bár volt nála sátor, időnként pedig olcsó hotelszobákban aludt, nagyon sokan az otthonukba is meghívták, főleg a muszlim országokban - írja a Fanny magazin.

– De mesélhetek másfajta segítségről is... Japánban az egyik városban gyalogoltam a legnagyobb hőségben, izzadtam a nagy hátizsák alatt. Szemkontaktusba kerültem egy szembejövő úrral, aki 100-200 méterre lehetett. Végigmért, odafordult egy árushoz, vett egy palack hideg vizet, közben közeledtünk tovább egymáshoz. Mikor mellém ért, szó nélkül a kezembe nyomta az üveget, és ment tovább. Ezekből a különleges történetekből azóta már kézirat készül…