Megható történet: Viki veséjét adta vőlegényének

Amennyiben valaki még nem volt ilyen helyzetben, el sem tudja képzelni, hogy mit élt át az elmúlt években a friss házaspár. Mégis olyan kedvességgel és szeretettel pillantanak egymásra, miközben a legnagyobb természetességgel mesélnek Gábor gyógyíthatatlan betegségéről. Azt mondják, ma már ugyanolyan hétköznapi életet élnek, mint bárki más, dolgoznak, sportolnak, szépítgetik az otthonukat és tervezgetik, hogyan valósítsák meg az álmaikat.

„Profitáltam a betegségből”

Gábor 25 évesen tudta meg, hogy policisztás vesebetegséggel küzd, aminek akkor még nem tulajdonított nagy jelentőséget.

– Nyolc évvel később kezdődött meg a folyamatos romlás – kezdi a történetet. – Hozzáállás kérdése, hogy amikor kiderül, hogy valakinek örökletes gyógyíthatatlan betegsége van, akkor búslakodik, elkezdi magát temetni, vagy megpróbálja kihozni ebből a lehető legjobbat, legtöbbet. A szakorvosok azt mondták, hogy ha nem lesz donor, és bírom a dialízist, ami komoly megterhelés a szervezetnek, akár évtizedekig is élhetek. Ha az ember meg tud barátkozni azzal, hogy az ő homokórájában gyorsabban pereg a homok, akkor onnantól az a lényeg, hogy az adott időt hasznosan töltse ki. Bennem, áthangolódott apránként az élethez való hozzáállásom. Sokáig karrierista beállítottságú voltam, mindig magasabb célokat tűztem ki. Amikor viszont szembesültem azzal, hogy nem biztos, hogy még évtizedekig ugyanilyen életminőségben élhetek, más dolgok kerültek fókuszba. Otthagytam az akkori középvezetői pozíciómat, ami hatalmas stresszfaktort és napi 12 órányi munkát jelentett. Adtam magamnak egy kis időt, hogy átgondoljam az addigi jövőképemet. Ez végül két év aktív pihenéshez vezetett, mielőtt újra munkába álltam volna. Belevágtam olyan utazásokba, amikről korábban álmodoztam és olyan dolgokat próbáltam ki, amiktől féltem, például rafting, ejtőernyőzés, hőlégballonozás. Sokkal jobban ki merem használni az időt, mint sokszor egy egészséges ember teszi. Nálam megszűnt a halogatás, mert rájöttem, nem biztos, hogy lesz idő azokra a dolgokra, amiket régóta szeretnék megvalósítani. Meg kell lépni, meg kell tenni, amit szeretnél, mert ez ad erőt és lendületet. Igazából, pozitívabb és tartalmasabb lett az életem, mint előtte. Mondhatom, hogy ilyen szempontból profitáltam a betegségből.

„Nem akart közel engedni magához”

Gábor és Viki is 2008-ban kezdett el ugyanannál a banknál dolgozni, de csak hat évvel később ismerkedtek meg. A kollegiális viszonyból hamar barátság lett, négy esztendeje alkotnak egy párt és tavaly ősszel házasodtak össze. A hasonló érdeklődési körük miatt az aktív kikapcsolódásban is társra találtak egymásban, volt olyan időszak, amikor tíz hónap alatt tíz országban jártak. 

– Az elmúlt tíz évben rengeteg közös élményünk volt – meséli Gábor. – Hasonló az értékrendünk és az érdeklődési körünk. Négy éve fordult át bennem valami, addigra értem meg a kapcsolatra. Sokszor korholom magam miatta, hogy miért nem léptem hamarabb, de korábban egyszerűen nem mertem nyitni, nem mertem elköteleződni. Viszont amióta egy párt alkotunk, szinte a nap huszonnégy órájában együtt vagyunk, mindketten otthonról dolgozunk, bár most már más-más munkahelyen. Ennek ellenére nincs közöttünk konfliktus, soha nem gondolunk arra, hogy de jó lenne kicsit egyedül lenni. Nagyon szeretem Vikinek az egész lényét. Nagyon törékeny jelenség ránézésre, de hihetetlen milyen akaraterő és bátorság van benne. S ha nézeteltérésünk is van, igyekszem arra a gondoskodásra, értékre emlékeztetni magam, amit tőle kapok, és ez segít átlendülni a nehezebb pillanatokon.

– Azt gondolom, hogy Gábor a betegsége miatt sem akart közel engedni magához senkit – veszi át a szót Viki. – Az elejétől fogva tudtam arról, hogy milyen lehetőségek vannak a betegsége tekintetében, s bennem végig az volt, hogy ha szükséges lenne, akkor bevállalnám ezt a lépést, vagyis felajánlanám az egyik vesémet. 

„Bátor és önfeláldozó döntést hozott”

Az orvosok azt mondták Gábornak, hogy három-négy év az átlagos várakozási idő, hogy valaki szervet kapjon. 

– Magamban úgy döntöttem, hogy kivárom ezt az időt – árulja el Viki. – Viszont amint ez letelt, tudtam, hogy mit kell tennem. Annyira biztos voltam a dolgomban, hogy Gábornak nem volt választása, csak elfogadási lehetősége. 

– Ügyesen tálalta, mert nem kész tények elé állított, hanem bedobta, hogy mi lenne, ha kivizsgáltatná magát, csak, hogy tudjuk, alkalmas lenne-e élő donornak – folytatja Gábor. – Mondtam, hogy ha ettől nyugodtabban alszik, akkor persze. Bár akkor még fogalmunk sem volt róla, hogy ez több hónapos procedúra lesz. Utána pedig már természetesen követték egymást az események. Viki azzal érvelt, amiben igaza is volt, hogy minél tovább dializált egy beteg, annál rosszabbak lesznek később a beültetett szerv túlélési esélyei, hosszútávon pedig a transzplantáció a megoldás. Igazán bátor és önfeláldozó döntés volt ez a részéről. Tavaly áprilisban volt a műtétünk. Nagyon féltettem őt, de szerencsére minden rendben zajlott. Kevesen tudnak az élő donoros transzplantáció lehetőségéről, pedig életmentő lehet. Amíg dialízisre jártam, a velem együtt kezelt betegtársaim nagyrészét a betegségükből kifolyólag elvesztettük. Ezért is szeretném, ha minél többen látnának pozitív példát, betegek és hozzátartozók is, ami talán plusz töltetet, reményt tud adni nekik. 

– Az Átszervezés Alapítvány és a Magyar Szervátültetettek Szövetsége évente több nyílt napot tart – árulja el Viki. – Aki érintett valahogyan ebben a betegségben, annak mindenképp érdemes elmenni. Sok erőt adhat, ha látnak olyan embereket, akik gyakran a vese transzplantáció után teljesebb, sikeresebb életet élnek, mint a betegség előtt… 

Forrás: Fanny magazin