Több mint 700 ezer horgászigazolvánnyal rendelkező pecás van Magyarországon, és ez a szám egyre csak növekszik. A Bors hetente jelentkezik horgászrovatával, amellyel még több embert kívánunk kicsalni a tó- vagy folyópartra. Ezúttal Szigetbecsére látogatott a Bors.
Forrás: Saját kép
Sípol a kapásjelző. Borul a sör és a horgászszék. De abban a másodpercben semmi nem érdekel, mert tudom, az év első pontya érkezett meg. Az adrenalin elönti a testem, próbálom elnyújtani a fárasztást, hogy minél tovább élvezhessem, ahogy harcol a hal. A partközelben viszont már annak szurkolok, le ne akadjon, bele ne ússzon a csónakba, illetve, hogy segítőtársam precízen megmerítse. Sikerrel járok, bár nem nagy, mindössze két és fél kilós pikkelyes pontyot tartok a kezemben, mégis felemelő érzés, erre a pillanatra vártam tavaly október óta, amikor a téli leállás előtt utoljára mentem el horgászni.
Várakozás
Az összes ünnep közül talán a március 15-ét várom a legjobban. Bár tisztelem az 1848–49-es forradalom és szabadságharc hőseit, mégsem miattuk, hanem már tíz éve ezen a napon veszi kezdetét az év első horgásztúrája. A baráti társaságommal már nem tudunk annyi időt eltölteni, mint annak idején a főiskolán, ám arra gondosan ügyeltünk, ne szakadjon meg a kapcsolat köztünk, és évente kétszer, márciusban és októberben jöjjünk össze egy örömpecára. Ennek a háromnapos lazításnak nem elsősorban a halfogás a célja, inkább megosztjuk egymással az élményeinket, bográcsozunk, sörözünk, ha közben pedig jön egy-egy szép kopoltyús, az csak hab a tortán.
Örömpeca
Éppen ezért számunkra nagyon távol áll a Pecarovatban már bemutatott olyan valóban eredményes módszerek, mint a mederfenék feltérképezése, légnyomás, időjárás figyelése, vagy a méregdrága bojlis jegy kiváltása, amivel behúzhatnánk a szereléket a legtutibb helyre, de halat nem vihetnénk haza. Mi csak a természetben szeretnénk kiereszteni a gőzt, a stresszt, amiből a vírus sújtotta időszakban volt bőven. A másik dolog, hogy rendkívül türelmetlenek vagyunk, ahogy partot látunk, már dobjuk is be a szerelékünket a vízbe. Mivel valóban ritkán jutunk el horgászni, évente háromszor-négyszer, ezért nem akarjuk húzni az időt. Úgy vagyunk vele, ha eszik a hal, akkor kis túlzással bárhol megfogjuk, ha pedig nem, akkor csak gyönyörködünk a vízben, a naplementében, figyeljük, ahogy körülöttünk úszkálnak a kacsák, hattyúk.
Szerény eredmény
A mostani pecánkra az utóbbi jellemző, vagyis nem dúskálunk kapásokban, ám így sem megyünk haza üres kézzel. Már kezdtük feladni az első nap eredménytelensége után, amikor beköszönt az első keszeg, ezzel reményt adva mindenkinek: van hal a Ráckevei-Soroksári Dunaágban, majd nem sokkal az este nyolcas bepakolás előtt megjön a várva vár ponty, amit még aznap el is készítünk. Mindnyájan ki vagyunk már éhezve a friss hal ízére. Izgatottan fekszünk le korán aludni, mert tudjuk, az utolsó nap érdemes már hajnali ötkor kimenni a partra, beért az etetés, jönni fognak a pontyok. Így is van. Szinte még fel sem jön a nap, amikor egy háromkilós példány érkezik a fahéjas csalira, ami egyben a túra legnagyobb hala is lett. Majd a következő három órában még három kétkilós pikkelyest sikerül a partra csalni különböző ízesítésű (sajt, ananász, fűszeres) csemegékkel.
Reggel tíz után azonban mintha elvágták volna a damilunkat, néma marad az elektromos kapásjelző. Így sem búslakodunk, mert mindenki megfogta az év első pontyát, ilyen nagyon ritkán fordul elő velünk, hogy a csapatból senki nem megy haza üres kézzel. Sokáig úgy tűnik, édesapám nyeri a „versenyt” azzal a háromkilós ponttyal, amikor este háromnegyed nyolckor éktelen sípolásba kezd a kapásjelzőm. A túra utolsó hala egy szintén két és fél kilós ponty, amivel megnyerem a vb-bronzérmes gátfutó, Baji Balázs ötletére létrehozott horgászversenyünket. Az eredmény szerény, mindössze hat kiló, ám a vándorserleg októberig nálam marad.
