Ma ünnepli a 100. születésnapját a világ legidősebb olimpiai bajnoka, az ötszörös aranyérmes tornász, a Nemzet Sportolója, Keleti Ágnes.
Elérkezett a nagy nap. Szívből gratulálunk! Tud valamit arról, kik és hogyan köszöntik fel?
– Buli nem lesz, viszont már szerdán megkaptam az első nagy ajándékot: Őze István, az UTE elnöke bejelentette, hogy mostantól az én nevemet viseli a klub tornacsarnoka – mondta az ünnepelt a Borsnak. – Emellett a világ minden pontjáról felköszöntöttek, a tornaszövetségtől a MOB-ig, megszámolhatatlan helyről érkezett jókívánság. Megható, hogy ennyien gondoltak rám.
Azért egy koccintás a kedvencével, egy pohár sörrel csak belefér…
– A sör most nem jöhet szóba, no nem azért, mert magyar ember 1849 óta sörrel nem koccint. Hanem mert a sört keserűnek tartom. Ha mindenképpen koccintani kell, egy pohár pezsgővel szívesebben teszem.
Gondolom, már biztosan tudja, hogy a magyar sportújságírók Életműdíjjal köszöntik. Milyen érzés?
– Szívből örülök neki, ezzel is újra érzem az emberek szeretetét. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy annak idején sok-sok örömöt szereztem a magyar népnek.
Melyik sikerére a legbüszkébb?
– Nem is tudom. Sportolóként arra voltam a legbüszkébb, hogy sohasem adtam fel. Van tíz olimpiai érmem, megszámlálhatatlan magyar bajnoki címem, s a maga idején mind-mind nagy-nagy boldogságot jelentett. És hát a két szép gyerekem, hihetetlen érzés most a családdal ünnepelni.
Mi az, amit kitörölt volna az életéből?
– A zsidóüldözést. Sajnos érintett voltam, az édesapámat elvitték Auschwitzba, és soha többé nem láttuk. Én is üldözött voltam, de Juhász Piroska álnéven, hamis papírokkal megúsztam a vészkorszakot.
Jószerivel az ön nevéhez fűződik az izraeli női tornasport megalapítása. Gondolom, erre is nagyon büszke.
– Természetesen, hiszen élveztem a munkámat, és el is ismerték. Megkaptam Izrael legmagasabb kitüntetését, amelyet eddig mindössze hét sportoló vehetett át.
Korábban már kérdeztem öntől, de nem tudom, hogy változott-e a véleménye: az öt olimpiai aranya közül van kedvence?
– Fenntartom, amit korábban válaszoltam. Nincs, valamennyi egyformán a szívemhez nőtt. Hihetetlenül boldog voltam, amikor győztem, s a hazámat képviseltem, amikor pedig eljátszották nekem a Himnuszt, csak nyeltem a könnyeimet.
Aztán mégis több mint ötven évet élt Izraelben.
– Persze, hiszen ott jobb az időjárás. De komolyra fordítva a szót, az 1956-os melbourne-i olimpiai után Ausztráliában maradtam, majd egy évvel később Izraelbe kerültem. Ott ismertem meg második férjemet, Bíró Róbert sportújságírót, akitől a fiaim születtek.
Egyébként követi még a tornasportot?
Hogyne. Hallottam, hogy Kovács Zsófi két szeren is Európa-bajnok lett. Szeretném, ha Tokióban is lennének magyar tornaaranyak, és engedélyt kapnék odafentről, hogy megélhessem. De hát, istenem. Milyen is az ember? Örökké elégedetlen, örökké feszítik a vágyai, álmai. Tudom, a száz év alig valakinek adatik meg, én mégis szeretném a százegyediket magyar olimpiai arannyal megünnepelni.
