Volt az emberiségnek egy meglehetősen sötét időszaka, melynek során középkori elődeinket szinte megtébolyította az ismeretlentől való rettegés. Ráadásul akkoriban nem csupán a tudatlan tömegek reszkettek a boszorkány szó hallatán: az eretnekeket, vajákosokat az egyház, vagyis az inkvizíció intézménye jól szervezett keretek között üldözte.
Habár 80 százalékban nőket kiáltottak ki boszorkánynak, előfordult, hogy csecsemőket is égő máglyára vetettek az inkvizítorok. A korabeli „igazságszolgáltatás” tehát nem tett kivételt:
a férfiakat szintén addig kínozták, míg azok hitet nem tettek a rájuk olvasott ördögi praktikák mellett.
Igaz, az egyház törvényei ellen már az is vétett, aki gyógynövényes főzetekkel segítette a hozzá fordulókat – így pedig már nem is volt olyan nehéz mintegy százezer emberrel végezni...
Azt ölték meg, ki élete(ke)t adott
A szegedi félszigeten némán álló fák szörnyűséges tragédiát őriznek, elvégre a hazai, történelmileg dokumentált
124 boszorkánypernek több mint a fele itt, az azóta Boszorkánysziget névre keresztelt területen zajlott.
Az efféle „tárgyalások” egyik leghírhedtebbjére szintén a déli városban került sor 1728. július 23-án.
Ekkoriban Szeged környéke megannyi csapást szenvedett el: a pestis, az árvíz, illetve az éhínség után aszály következett, melyet követően ráadásul nem áldásos zápor, hanem jégeső sújtotta a tájat.
Eleink mindezek miatt a boszorkányokat tartották elsődleges bűnbaknak, ráadásul a helyiek még tovább szűkítették a kört: a lakosság voltaképpen egy emberként vádolta meg a híresen rossz természetű, átkozódó bábaasszonyt, nevezetesen Kökényné Nagy Annát.
Nem volt, amit ne vallottak volna be
A Boszorkányszigeten végbement kegyetlen mészárlás nagy visszhangot keltett, hiszen a per idejére Európában már alábbhagyott a boszorkányüldözés.
A bábaasszonynak persze a fájdalom könnyei mellett nyelve is megeredt a vallatás idején:
szavai nyomán összesen 18 embert, köztük a város leggazdagabb polgárát, Rózsa Dánielt ugyancsak elítélték.
Mivel a 82 éves férfire számtalan ember irigykedett, a lehető legváltozatosabb rémtetteket párosították a főbíró személyéhez. A megtört elöljáró a kínzókamrában végül csak elismerte az őt illető vádat, miszerint
társaival hét évre eladták a csapadékot a töröknek, méghozzá egy akó pénzért
– ő így került máglyára.
Sokan már a tüzet sem látták meg
Akik nem haltak meg a kínvallatások közepette, azok közül sokan már a fogságban öngyilkosságot követtek el. A Boszorkányszigeten rendezett ominózus per végén kereken egy tucat személyt kötöztek ki négy, földbe szúrt karóhoz, akik ezt követően egyszerre, elevenen lobbantak lángra – az eljárás eredményeképp
a vádlottak húsa végérvényesen egybesült a mellettük haldoklóéval.
Akkoriban tehát egyáltalán nem számított a pénz és a tisztség: egyedül az volt a perdöntő, boszorkánysággal vádoltak-e meg valakit, avagy sem. És bár az akkori hazai viszonyok mai szemmel természetesen bestiálisnak tetszenek, a magyarok még így is elbújhatnak a legkönyörtelenebb, valaha alsó hangon is legalább négyezer boszorkánypert rendező skótok mögött.
Ma is hallani az elődök sikolyait
A számokat figyelve persze az is elmondható, hogy
Írországban égették meg a legkevesebb boszorkányt, akik közül ráadásul csupán egyetlen áldozat volt nő.
A legutolsó boszorkányégetésre hivatalosan 1783-ban, Lengyelországban került sor: ezzel zárult azon sötét korszak, melyet az emberiség soha nem fog elfelejteni.
Sőt, ha már itt tartunk, a szegedi Boszorkánysziget ugyancsak tovább emlékezik, illetve emlékeztet mindenkit a pusztító tudatlanság hatalmára, ráadásul nem is akárhogyan: az ott csellengő éjszakai vándorok azóta is furcsa hangokat hallanak a területen...
