Évek óta vágytam oda, ahonnan 33 éve még mindenki menekült: az ukrajnai Csernobil és Pripjaty városába, ami még akkor is megdöbbentő képet mutat, ha az ember alaposan felkészül előre a katasztrófa sújtotta turistaparadicsomra.
Mint azt 1986. április 26. óta szinte mindenki kívülről tudja, Csernobil Kijevtől, Ukrajna fővárosától 130 kilométerre észak-északnyugatra fekszik a Pripjaty folyó partján. Bő két óra autózás után érkezünk meg Kijevből a 30 kilométeres zóna bejáratához, ami egy szabályos határátkelő a tiltott övezetbe.
A zóna 1986-óta szigorú katonai ellenőrzés alatt áll: belépés csak útlevéllel, és a Kijevben kiállított minisztériumi engedéllyel lehetséges, ráadásul minden turistát egyesével ellenőriznek. Számos fura fazon, influenszerek tolakodnak unott arccal a két szuvenírbolt között, holott mindkettő ugyanazt árulja, csak az út két oldalán helyezkednek el. Időközben idegenvezetőnk, Julia kiosztja mindenkinek a névre szóló, és sorszám szerint beregisztrált sugárzásmérőjét, amit nyakba akasztva a zóna teljes területén folyamatosan viselni kell.
Az ellenőrzés után robogunk tovább Csernobil városa felé. Útközben vezetőnk, Julia arról mesél, hogy mennyire hálásak az HBO nagy sikerű sorozatának, ami miatt megtízszereződött a turisták száma, és így a katasztrófa sújtotta terület egyik pillanatról a másikra lett Ukrajna első számú turisztikai bevételi forrása, évi ötvenezer látogatóval.
Azt is megtudjuk, hogy a harminc kilométeres zóna külső húsz kilométerén mára már a sugárzás a normális értékre csökkent, és hogy ez a terület 2016 óta természetvédelmi terület, ahol nagy számban jelentek meg a vadlovak, farkasok és jávorszarvasok is, afféle vadrezervátumot alkotva.
A likvidátorok kegyetlen munkája és nagy hatékonysága ellenére is rengeteg a kóbor kutya a zóna területén. A turisták által befizetett összeg tíz százaléka minden utazásszervezőtől egy alapítványhoz kerül, ők így ebből a pénzből gondoskodnak a kutyák etetéséről és egészségügyi ellátásáról.
A természet az úr
Csernobil városa napjainkban egy újraéledő városka, ahol folyamatosan háromezer ember él, és dolgozik. Itt laknak az erőmű dolgozói, a zónát felügyelő és üzemeltető rendészek, katonák, a szivattyútelepen dolgozók és a villamos elosztó hálózat szakemberei.
Az atomerőmű megmaradt blokkjait hiába állították le végleg 2000 decemberében, az erőművet folyamatosan felügyelni kell, és a nukleáris fűtőanyagot még évtizedekig hűteni szükséges. Sőt az Ukrajna és Fehéroroszország közötti legnagyobb villamosenergia-elosztó csomópont is az atomerőmű területén áll, így szintén nem lehetséges a kiváltása.
A város után megérkezünk a tíz kilométeres zóna ellenőrzőpontjához. Itt már csak a hatósági engedélyeket ellenőrzik újra. Ez az a terület, ami az erőmű balesete után a legsúlyosabban szennyeződött főképp céziummal, stronciummal és plutóniummal.
Egyes részeken a sugárzás már a normális szintre csökkent, de még így is maradtak úgynevezett forrópontok, ahol a sugárzás az egészségügyi határérték sokszorosa. A belső, zárt terület 40 százaléka örökre lakhatatlan marad, mivel a plutónium felezési ideje 24 ezer év.
A következő megálló a Csernobil-2 elnevezésű egykori szupertitkos katonai bázis, ahol a Duga-2 horizonton túli rakétaelőrejelző-rendszer működött. A rádiólokátor 150 méter magas, és 800 méter hosszú, és ez a radar volt hivatott megvédeni az erőműveket egy esetleges amerikai rakétatámadástól.
A szovjet vezetés még a radar létezését is titkolta, holott a méretei miatt és a környék legjobb gombászóhelye révén mindenki tudott a létezéséről. Amúgy is, érdemesebb lett volna az erőművet inkább a szocializmustól megóvni.
Pancsoló brit
A Duga radar után az Vljagyimir Iljics Atomerőműhöz hajtunk. Útközben idegenvezetőnk elmeséli, hogy volt olyan csoportja, ahol az egyik angol turista, amint megérkeztek az erőműhöz, egyből belevetette magát a hűtőtóba. A túrát azonnal megszakították, a felelőtlen turistát pedig elvitték sugárzásmentesítésre.
Az erőmű sérült 4-es reaktorát befedő új szarkofág 2018-ban készült el – egészen döbbenetes látvány –, száz évre garantálja a sugárzásmentességet.
– Az első forróponttal itt találkozunk – figyelmeztet minket Julia. Az erőmű közvetlen környékén csak a betonon tartózkodhatunk, mert a füves terület már szennyezett, amit egy gyors méréssel be is mutat. Amíg a betonon nem jelez a mérő, addig az attól néhány centire, a fű fölé tartott műszer azonnal csipog.
A túra közben ebédszünetet tartunk az atomerőmű menzáján a sok munkaruhás dolgozóval és a náluk is több turistával. A menza területére szintén csak egy sugárzásmérő kapun keresztül lehet bejutni. A szürreális környezetben eltöltött ebéd után irány Pripjaty városa, utunk számomra legizgalmasabb része.
Kirakattelepülés
Pripjaty városa három kilométerre van az erőműtől, ami egykor a reaktor dolgozóinak és családjaiknak épült. 1986 előtt 50 ezer lakosa volt, igazi szovjet kirakatvárosnak épült, számtalan kényelmi és a szocializmusban igazi luxusnak számító funkcióval.
Kiváltságosnak számított, aki itt lakhatott, ahol a fizetések is négyszer nagyobbak voltak, mint bárhol máshol a Szovjetunióban. Itt muszáj megjegyeznem, hogy Julia nagyapja likvidátor volt az erőmű balesete után, vagyis azon állatok gyilkolásával foglalkozott az emberéletek és a természet védelmében, amik a fertőzött területen éltek.
Ő mesélte az unokájának, ő pedig nekünk, hogy a népszerű Csernobil sorozatban a Halál-hídjának keresztelt átkelő valójában létezett, de senki nem nézte onnan az atomerőmű tüzét, így az sem igaz, hogy mindenki meghalt volna, aki aznap éjjel a hídon álldogált. A valóságban a rendőrség az elsők között zárta le a vasúti felüljárót, így oda a lakosok nem mehettek.
Tilos az érintés!
Pripjaty városának bejáratát szintén ellenőrzőpont védi. Idegenvezetőnk itt nyomatékosan felhívja a figyelmünket, hogy odabent ne érjünk semmihez, ne fogjunk meg semmilyen tárgyat, a „szuvenírek”gyűjtése pedig határozottan tilos!
– Sajnos erre is volt jó pár példa a közelmúltban – meséli Julia.
– Többtucatnyian gondolták már jó mókának a gázálarcok, játékok, könyvek, újságok hátizsákba csempészését, aminek természetesen az lett a következménye, hogy a kifelé kötelező sugárzásellenőrzésen fennakadtak – folytatja.
A rendőrség is folyamatosan járőrözik Pripjatyban, az illegális épületbe lépésért 500 hrivnya (5600 forint) helyszíni bírságot kell fizetni. 2012-óta ugyanis tilos a pripjatyi épületekbe lépni. A túravezetőket is GPS-szel figyelik a hatóságok, nehogy tiltott területre tévedjenek a turistákkal.
Ahol a madár sem jár
A város igazi posztapokaliptikus hangulatot áraszt, a területet teljesen benőtte az erdő, és teljes csönd uralkodik, még madár csipogását sem hallani. A házakat, épületeket, közintézményeket teljesen kifosztották. Egyrészt még a likvidátorok törtek össze minden berendezési tárgyat, hogy eláshassák sugárzásvédelmi okokból.
Másrészt a Szovjetunió felbomlását követő zűrzavaros időszakban, a 90-es évek elején a zóna ellenőrzése lanyhult, így itt is megjelentek a fémtolvajok. A várost teljesen kifosztották, elvittek minden mozdíthatót, és a még fellelhető értéktárgyakat.
A város egyik híres épülete, az Azúr uszoda egyébként egészen 1998-ig üzemelt, és ez volt az utolsó épület, amit bezártak. Napjainkban már ez is teljesen romos állapotban van. A városban eltöltött több óra barangolás után elindulunk kifelé a zónából, amit a kora tavaszi sötétedés még hátborzongatóbbra varázsol.
A földcsere sem segít
Hazafelé áthajtunk az úgynevezett Vörös-erdő területén, ami a legszennyezettebb területnek számít a mai napig. Hiába cserélték ki a földet háromméteres mélységben és irtották ki a teljes erdőt, a talajvíz miatt folyamatosan szennyeződik a terület.
Ez még mindig olyan mértékű sugárzás, hogy amikor kocsival áthajtunk a területen, mindenkinek bejelez a dozimétere. Pripjaty ikonikus kőtáblája is a Vörös-erdő mögött van, így itt csak nagyon kevés időt töltünk el.
– Ez az a terület, ahová sohasem mennék be, pedig még a régi szarkofág alatt is jártam – mondja Julia. Kifelé mind a tíz, mind a harminc kilométeres pontnál kötelező az egész test sugárzását mérő ellenőrzőkapu használata, ami nélkül nem is lehet elhagyni a zónát.
A kocsinkat egy katona kézi műszerrel gondosan körbeméri, majd a legvégén a nyakunkba akasztott sugárzásmérőt is egyesével megnézik a szakemberek. Az enyém 0,2 microSievertet mutat, ami szerencsére nem sok, ha azt vesszük, hogy a földön a normál háttérsugárzás napi 0,8 microSievert.
Időközben teljesen besötétedik, így elindulunk vissza Kijevbe. A buszban mindenkit gyorsan elnyom az álom, de előtte még abban megegyezünk, hogy ha fáradtak is, de nagyon boldogok vagyunk, és egyszer ide még visszatérünk!
