Lapis Lazulinak
Ha jól meggondolom, nem is szeretek síelni.
180 kilométerre lakom a legközelebbi sípályától, a sícipőről azt gondolom, a tervezője a spanyol inkvizíciónál szerezte referenciáit, a síbérlet drága, a lejtő csúszik, a sebességet utálom. Mi a fenéért síelek?
Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor úgy éreztem, síelni akarok, mindenáron. Évekkel ezelőtt Ómassa és Bükkszentkereszt között gázoltam a hóban térdig, és szembejött két ember sílécen. A következő évben csatlakoztam egy sítáborhoz és megtanultam a lesiklást, de az semennyire se emlékeztetett arra, amit ott a Bükkben láttam. Azért próbálkoztam újra meg újra, különféle tesitanárokkal, sítáborokkal, egyszer kikölcsönöztem a városban hozzáférhető egyetlen pár sífutólécet is, erre elolvadt a hó.
Aztán egyszer kaptam egy felszerelést ajándékba. A sífutócipő könnyű, fűzős cipő, épp csak az orrában van egy kis fémpöcök, amellyel a léchez csatlakoztatható. A lécek keskenyek és hosszúk, a kötés egyszerű, a sarok szabadon emelkedik, a lécen nincs fék. A botok hosszabbak, kb. mellmagasságig érnek és hegyes kis fémtüskében végződnek.
