A moziterem nem volt teljesen tele, pedig akkor már tudott volt, a filmecskét nevezték az ezévi Oscarra. Az persze még sehol se volt, hogy meg is nyeri a szobrocskát.
A lányommal mentünk, nagyon rossz nem lehet, hiszen egy macska a főszereplő. A nézőtéren mindenféle korú ember, idősebbek, fiatalok, hoztak jó pár öt-hét év körüli gyereket is rendesen, hiszen hát rajzfilm, állatok vannak benne. Macskaaaa, az olyan aranyos!
És egy szót se szólnak benne, tehát mindenki érteni fogja.
Végignéztük, és persze, valamit mindenki ért belőle.
A hétévesek az aranyos cicát, az aranyos kapibarát, a megfejthetetlen kígyászkeselyűt (vagy mit, bóbitás, hosszú lábú, gyönyörű fehér madár), a kutyát és a kutya-kompániát, a makifélét. A zenét és a hirtelen, ijesztő hullámokat, és a belőle felbukkanó óriási, méltóságteljes, titokzatos cetet. A kalandokat, hogy sikerül-e a macskának újra és újra a hajó fedélzetére vergődnie.
A felnőttnek a másik réteget: a kihalt házat, az elmagányosodott, különös, emberalkotta szobrokat, a titokzatos-mágikus-keleties és teljesen néptelen várost, aminek utcáin víz hömpölyög. Az utolsó macskaportrét őrző üres íróasztalt, a kongóan elhagyott házat. A hajócskát, amiről mindenkinek, aki e féltekén járt iskolába, azonnal beugrik az özönvíz és Noé bárkája.
A filmművelteknek egy másik filmet: „te anya, ez volt olyan mély, mint a Pi élete” – kommentálta a lányom, aki még gyerekkorában látta a Pi életét, ami mindannyiunkban mély nyomokat hagyott. A Bábel tornyára is emlékeztető, égbe csavarodó különös, azték áldozati helyszínekre vagy zikkuratra is hajazó építményt, ami a semmibe…vagy ki tudja hova visz.
A misztikus-spirituálisoknak a szimbólumokat. A szobortól az épületekig, a városig, amely a Dzsungel Könyve Halott Városát is visszahozta az emlékezetembe. A filmben végig jelen lévő szimbólumok, rúnák, cselekedetek, állatok, mind-mind valamiféle misztikus jelentéssel felruházva. A cet, a tenger, a mindent elnyelő víz. A jelenet, ahol…amikor hirtelen az elmém minden tiltakozása ellenére a macskává váltam, miközben tudtam, mit szimbolizál számomra a csodálatos nagy fehér madár és a macska felfelé igyekezete a végtelen spirál-lépcsőn, ahonnan…spoiler alert – csak egyikük jön le. És az ember belül átéli a forgatókönyv-változatot, ahol egyszer….
Pedig ez csak egy macska. Semmi olyat nem csinál, amit az én bármelyik macskám nem csinálna. Nyávog, lapul, fúj, megijed, kapálózik, harcol, alszik, eszik. Nem szólal meg, nem lejt táncot, nem fakad dalra, nincs emberi mozdulata. Csak egy macska. Neve sincs. A kapibara, a bálna, a kutya se rendelkezik semmiféle emberi tulajdonsággal, és egyetlen ember se jelenik meg, se képen, se élőben, se sehogy – mégis ott van mindenen a nyoma, ott vannak az épületek, a hajó, a kiürült ház, a használati tárgyak, a szobrok – egy részben ember alkotta, de ember nélküli világ. Ahol a hátrahagyott tükrökben és a tükröződő vizekben nézik önmagukat a hátra maradt állatok.
A Flow méltán nyerte el szerintem az Oscart, és nyugodtan el lehet vinni rá a gyereket, a misztikusabb vagy spirituálisabb rétegek ismerete nélkül is végig lehet izgulni a végtelenül cuki, nagy szemű fekete macska kalandjait az özönvízzel. De mi se fogunk unatkozni, eljátszva a gondolattal, milyen egy embermentes környezet, ahol már csak nyomokat hagytunk – de az áramlás megy tovább, földön, folyóban, tengerben, erdőben.
Az Oscar után persze elöntötték a netet a mémek. Asztal, amiről a főhős macska épp lelökdösi az Oscart, vagy cipeli a szájában a szobrocskát, a filmbéli halacska helyett. Hazájában már szobrot is emeltek neki, vagy nagy falfestményeken örökítették meg a díjkiosztó dicsőségét. De Oscar nélkül is érdemes lenne megnézni – az utóbbi évek egyik legeredetibb animációs filmjét.
A lányomnak alighanem igaza van, van olyan mély, mint a Pi élete.
Vakmacska
