Szóval november első hete megint arról szólt, hogy harmadik napi vérvétel (FSH újra 12,6 hurrá), aztán a kilencedik naptól minden második nap UH és vérvétel. Rögtön az első ultrahang vizsgálat meglepő eredményt hozott, mert a bal oldalon egy darab tüszőt látott a technikus, az viszont egészen megdöbbentően "fejlett" volt, kereken 15 mm. Hűha, gondoltam, ilyen nagy még sose volt a ciklus elején. Kicsit el is kalandoztak a gondolataim, mert fáziskéséssel vettem észre, hogy szegény technikus elszántan keresgéli a tüszőket a jobb oldalon, de az égvilágon semmit nem talált. Sajnálkozva fejezte be a vizsgálatot, mely szerint a jobb oldali petefészek teljesen üres. Gyorsan megvigasztaltam, hogy nem baj, úgyse jutott volna onnan ki semmi, elég nekem ez a bal oldali óriás tüsző. A szakasszisztens is nagyon lelkes volt, rögtön meg is állapodtunk benne, hogy ebben a hónapban valószínűleg nem kell a 14. napig várni az ovulációval (ami azért is jó, mert az hétvége lett volna).
Ahogy ígértem, leírom az utolsó inszeminációs tapasztalatomat. Kezdem azzal, hogy én eredetileg nem is akartam megcsináltatni. Úgy voltam vele, hogy a lombik küszöbén az inszem felesleges időrablásnak, energiapazarlásnak tűnt. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy ezzel hű, de nagy esélyt adunk annak, hogy megússzuk a lombikot, inkább a spontán próbálkozásnak szavaztam volna bizalmat. De a férjem azt kérte, hogy mivel pénzbe nem kerül, nem fájdalmas vagy kellemetlen különösebben, szánjuk még rá azt a pár órát, hátha szerencsénk lesz. Másrészről ugye a lombikos orvos azt mondta, hogy talán a negyedik javasolt inszemet el tudja intézni, hogy ne kelljen megcsinálni, de a harmadikat azért jó lenne. Hát akkor legyen.
A további ultrahangozás és a hormoneredmények mind arra utaltak, hogy tankönyvi pontosságú, vagy talán még az előtti ovulációra számíthatok. Végül a 12. napon (a megatüsző addigra már 19 mm volt, ami szuper minőséget jelzett) este kellett beadnom magamnak a tüszőrepesztő injekciót.
Aznap este még együtt voltunk a férjemmel, biztos ami biztos alapon. Másnap este egyik percről a másikra hirtelen elég szarul kezdtem érezni magam. Kb. mintha megjött volna a menstruációm, megfájdult a derekam, a hasam, és úgy általában nagyon rossz lett a közérzetem. Olyannyira, hogy erős késztetést éreztem, hogy minden lehetséges padra, székre leüljek pihengetni egy kicsit, miközben a barátnőmmel próbáltam volna sétálgatni a városban, az utolsó jeruzsálemi estéjén. Ebből a szempontból nem volt valami fényes az időzítés, de mivel az inszeminációt másnap reggelre tűzték ki, tulajdonképpen örültem, hogy ebben a hónapban sikerült majdnem pontosan belőni az ovuláció időpontját. Hogy a tüszőrepesztő injekció hatott korábban, mint az előírásos 36 óra, vagy spontán tüszőrepedésem volt-e, az nem derült ki pontosan, én az utóbbira tippelek, de kb. mindegy.
Csütörtökön kora reggel berohantam a kórházba a mintával, majd felvettem a barátnőmet és a csomagjait a szállodában. Négy napra jött meglátogatni minket, az utolsó napján egészen különleges programot biztosítottam a számára, mert egy nagyon finom és kellemes kávéházi reggeli után magammal rángattam a kórházba az inszeminációra. Én élveztem a társaságát, ő meg jót mulatott a spermalabor falát díszítő képen, amit megosztok veletek is. Vidám dolog ez az inszemináció, ha az embert egy jóbarát kíséri el. Miután kiderült, hogy a minta minősége és mennyisége megfelelő, átsétáltunk a női klinikai részlegre, és ahogy leültem a folyosón lévő székekre, már hívtak is. Bent a vizsgálóban vártam az orvost, ahogy ez itt szokott lenni, de egyszer csak bejött a nővér, hogy elnézést kér, de az orvosnak nagyon kell rohannia, problémát jelentene-e, ha már a vizsgálóasztalon várnám az orvost. Természetesen nem jelentett problémát, a szituáció ennél morbidabb már úgyse lehetett volna, hát elhúztam szépen a függönyt, nekivetkőztem, szép kényelmesen beállítottam magamnak az ágyat, aztán egyik kezemben a telefon, másik kezemben a minta. Merthogy azt nem szabad letenni az asztalra, a kézmeleget jobban szeretik. Itt már erősen Woody Allan-film hangulatom volt, lesz min röhögni évek múlva.
Pár perc várakozás után berobbant az orvos, nagyon kedvesen bemutatkozott, miközben villámgyorsan átfutotta a papírokat, kezet mosott, és közben mind a kettőnknek leesett, hogy ja, igen, ő csinálta az első inszemet is. Magabiztosan mosolyogva közölte, hogy a három a szerencseszáma, szóval legközelebb tuti a szülőszobában találkozunk, pillanatok alatt elvégezte a dolgát, majd elnézést kért, és már ott sem volt. Később a barátnőm röhögve mesélte, hogy látott egy szakállas, nagyorrú, egyfolytában mosolygó orvost, aki beszáguldott az egyik vizsgálóba, két perc múlva átszáguldott egy másikba, aztán onnan is ki, egy mozdulattal felhajtott a folyosón egy doboz kólát, majd mosolyogva továbbszáguldott. Hát pozitív hozzáállásban és lendületben nem volt hiány. Én pedig a kötelező 15 perces várakozás után úgy másztam le a vizsgálóasztalról, hogy ide se jövök többet, de legalább az utolsó látogatásom jókedvűre sikeredett, ez pedig önmagában fél siker, a többit pedig majd 10 nap múlva meglátjuk...
Meni
