Első körben kicsit összekaptam magam, eljutottam fodrászhoz és lerövidítettem a hajam annyira, hogyha hamarosan elkezd hullani, akkor ne őrüljek bele (annyira). Aztán felfrissítettem testápoló és sminkkészleteimet. Újra elkezdtem vitaminokat szedni. Elpakoltam a terhesruhákat, és az őszi ruhatárból már a normális méreteimet pakoltam elő. Nos, sokkot nem kaptam attól, hogy nem kényelmes a korábbi szoknyák többsége, ugyanis van mérlegem és tükröm is. Korábban is tisztában voltam vele, hogy ez így nem lesz jó. Azt ugyanis tudom, hogy hormonok és hónapok, de amikor a közvetlenül szülés után kialakult új értékekhez képest a súlyom lassan, de biztosan elindult felfele, akkor azért egyértelmű volt, hogy ez nem jó. Két hónapra viszont szükségem volt, hogy ezt mentálisan elfogadjam, és legyen energiám foglalkozni vele. Nincs szükségem már a megnövekedett szénhidrát mennyiségre, a csokoládéra, süteményekre pedig soha nem is lett volna, csak lelkileg. De ez egyre jobban zavart. Zavart a függőség, zavart a kontrollvesztett állapot, aggódtam az egészségem miatt, és igen, nem tetszett, amit a tükörben láttam. Így aztán átverekedtem magam az első három cukormentes és kenyérmentes napon, aztán elővettem a futócipőmet is. A látványos eredményekhez persze sok időre és elszántságra lesz még szükség, de a közérzetem már most sokkal jobb. Mérhetetlenül jobb.
Pár nap híján két hónapja szültem. Logikai alapon ezzel a negyedik terhességem véget ért. Csakhogy ez nem így van, maximum orvosi értelemben. Ugyanis a terhesség összes lelki és fizikai tünete sokkal lassabban múlik el, legalábbis nálam biztosan. Ennek a két hónapnak el kellett telnie ahhoz, hogy a semmiből érkező érzékenység, sírósság, rosszabb esetben idegbaj rendeződjön. Hogy ne legyek az egyik pillanatban feszült, nyugtalan, a másikban enervált és közönyös, a harmadikban agresszív pattogós, a negyedikben depresszív. Ennyi időre volt szükség, hogy elmúljanak a rémálmok, hogy éjjel ne induljon be a mókuskerék, hanem ahogy lehet, azonnal vissza tudjak aludni. Most jutottam el oda, hogy van energiám foglalkozni a testemmel, bár ennek nem minden aspektusa kellemes.
A testvérei is sokat segítenek körülötte, cumit már a legkisebb nagy is be tud tenni neki úgy, hogy nem a tarkóján jön ki, de a nagyobbik fiamat már meg lehet kérni, hogy ébredés után fordítsa át a babát, aki háton még elnézelődik percekig, hason viszont azonnal üvölteni kezd. Erre persze meg kellett tanítanom, de nagyon lelkes és hihetetlenül felelősségteljes kisapuka, szóval teljesen megbízhatok benne, és amúgy is van egy ablak a konyha és Avigail szobája között, amin keresztül kémkedhetek. A lányom pedig hozza azt, amit vártunk, hihetetlen érzékkel nyugtatja meg a húgát, amilyen türelmetlen velünk, annyira türelmes a kicsivel, törölgeti a bukását, énekel neki, az ölében ringatja és mesél neki. A világ legnagyobb boldogsága látni a örömet és békességet az arcán, vagy hallani, ahogy a nagyfiam úgy köszön el, hogy "puszilom Avigailt" vagy hogy a kisfiam odabújik hozzá reggelente. Alig pár kiló, alig fél méter, és mégis az ujja köré csavart mindenkit, ötfős személyi testőrség lesi minden kívánságát és bámul rá szerelmes pillantásokkal. És ez a lehető legjobb életkezdés, amit bárkinek kívánni lehet!
Köszönöm a figyelmeteket, a tanácsokat, a gratulációkat, sokat jelentett a napló és Avigail pozitív fogadtatása!
Meni
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
