Az élet ihli a posztokat időnként, nekünk két hete tönkrement egy laptopunk, pontosabban a winchestere adta be a kulcsot. Azon tartja ugye az ember a fontos dokumentumait meg például a pótolhatatlan családi fotókat, már ha szokása lementeni ezeket az SD kártyáról, aminek rossz szokása mentés-törlés nélkül, hogy a legmeghittebb pillanatokban kiírja a fényképezőgép kijelzőjére, hogy „Memory card full”, tehát ha valami újat akarunk megörökíteni, akkor valamit törölni kell – ami nem árt, ha valahol máshol azért megvan, hacsak nem Micike fényképezte tízes sorozatban mondjuk a körmeit vagy a macskája farkát, túlexponált, életlen és érdektelen képek tömegét állítva ezzel elő.
A szőrvíz rendes volt, két-három napig kerregtette a masinát mindenféle algoritmusokkal, mit lehet megmenteni a tönkrement alkatrészből, hiszen voltak rajta adatok bőven. A mi esetünkben nem túl sokat – a következő lépés már maximum a világhírű Kürt sokat csodált adamentési eljárása lett volna, ha valakinek van nagyon sok pénze, vagy esetleg egy megfelelően felturbózott lakásbiztosítása (mivel van olyan biztosító, aki magánszemélynek és cégnek is kínálja a Kürt szolgáltatását, a díjat beépítve a biztosításba). Vagy pedig lehet reménykedni, hogy nem ez volt a fontos adatok egyetlen lelőhelye, megvannak azok máshol is.
Miután kissé lehiggadva végiggondoltam (első gondolatom az infarktus volt), mit veszíthettem el a gépről (például egy rakat BA poszt „kéziratát” is, de azokat hűségesen őrzi a net például), infarktushatáron elkezdtem kotorászni a másik gépen, de főleg az elsődleges mentőhelynek számító hordozható winchesteren. Mivel munkáséveim nagy részét technológiai cégeknél töltöttem (ahol ráadásul úgynevezett „mission critical” adatokkal dolgoztunk, ahol több, mint kínos lett volna az adatokat csak úgy elveszíteni műszaki hiba miatt) és ott beleverték a fejembe a biztonságos adattárolás és mentés szabályait és fontosságát, így azt hiszem, az átlagosnál jobban jöttünk ki a dologból, amihez némi mázli is járult, például, hogy a notebookra 2014-es képeket már nem nagyon mentettünk, mert lassúnak találtuk, inkább vacakoltunk a felcsatolható kártyaolvasóval az asztali gépen, mivel az egyik fényképezőnknek már évek óta nem műkszik az USB csatlakozója, tehát menteni úgy lehet, hogy kártya ki, és valami eszközzel beolvasom - a beépített kártyaolvasó inkább a notebookok sajátja.
Én a tanultak kb. harmadát alkalmaztam csak otthon, de az is viszonylag kielégítő eredményt hozott. Másoktól hallottunk rémtörténeteket, ahol a nemrég született baba újszülöttkori fotóiból kb. az maradt meg, amit vagy felraktak a FB-ra, vagy másoknak küldtek emailben, de meséltek megsemmisült profi fotós portfólióról, szőrén-szálán eltűnt, háromnegyedkész, sürgős határidős szakdolgozatról, nagy nehezen összeszedett piackutatási adatok megsemmisüléséről, nem is szólva az egyszerű vagy védett aprócska szöveges fájlról, amiben jelszavak, felhasználói azonosítók lapultak.
Ha nem akarsz úgy járni, ahogy ők, legalább annyit tégy meg, mint korábban én. A mentési rendszerünk nem épp atomfizika és igazából nem 100%-os, de a lényeget eddig megőrizte, úgyhogy megosztom veletek, pár külsős jótanács kíséretében.
- Murphy törvénye: ami elromolhat, előbb-utóbb el fog. A winchester pont sérülékeny eszköz, a szerviz munkatársa szerint épp elég, ha valaki jó nagyot csap a működő tablet vagy notebook mellett az asztalra, vagy a gépre ráhuppan a tulaj műszaki érzékkel meg nem áldott, viszont 14 kilós Maine Coon macskája. Ergo mentsünk mindent és rendszeresen, amit nem szeretnénk, hogy eltűnjön mindörökké (vagy spóroljunk és bízzunk Kürték okosságában, hiszen ők leégett vinyóról is hoztak vissza adatokat már)
- A tartalék is elromolhat, a szakértő legalább kétféle adattárolási módot ajánl, egyszerre, ugyanazt mentsük el két helyre is: mondjuk legyen az egyik egy hordozható vinyó, egy másik gép vagy egy CD, a másik pedig egy nyilvánosan, ám biztonságosan elérhető felhős tárhely. (az egyébként a tapasztalatok szerint nem megsemmisül, inkább csődbe viheti a tulajdonosa, vagy váratlanul megváltoznak a hozzáférési feltételek és a díjak, így kerülhetsz vele bajba, viszont egy lakástűz esetén a felhő biztos megóvja a képeidet)
- Időnként ellenőrizzük a háttértárainkat, legyen a CD, DVD, hordozató winchester, pendrive vagy felhős alkalmazás. Csinálhatunk listát az állományokról és a mappákról, hogy mink is van tulajdonképpen. Fotóknál nálunk bevált, hogy havonta új mappát indítunk, amit egy évszámos mappába teszünk, így nem nehéz keresni benne. De van egy „ömlesztett” könyvtárunk is, ha gyorsan keresünk valamit valami témához és nem akarunk keresés közben mappát váltani.
- A profik a helyszínt is nézik: ha a másod-CD vagy vinyó mondjuk a nagyinál van, akkor a mi lakásbetörésünk alkalmával azt nem tudják elvinni.
- Egyes alkalmazások segítenek automatizálni a mentést, beállíthatjuk a célterületet, a kiválasztott mappákat, a címkéket és más egyebet. Használjuk őket, szintén nem atomfizika a működésük, és egy idő után majdnem (!!!) el is feledkezhetünk róla, lesz mentésünk, vagy könnyebb a helyreállítás.
- CD, vinyó, pendrive 8 éven aluli kezébe nem való, tablet, notebook is csak felügyelettel. Bekapcsolt notebookal rohangálni tilos. Az SD kártyát is istenien be lehet keverni a legók közé, ne legyen feltűnő és hozzáférhető helyen.
- Fotóboltban dolgozó rokonunk hívta fel a figyelmet az SD kártyák veszélyére: a többség addig fényképez, amíg be nem telik, utána random, vagy „fontosság” alapján törölget összevissza, hogy kis hely még legyen, csak legalább két képre való. A kártya ezt hajlamos megunni egy idő után, és olvashatatlanná válhat az egész, amit már csak formázni lehet. Időről időre érdemes a kártyát menteni úgy ahogy van, és újraformázni azzal az eszközzel, amiben használni akarjuk. A kártya képeit a számítógépen ne szerkesszük, forgassuk, mert lehet, a fényképezőbe visszahelyezve a kép szintén olvashatatlanná válhat.
- Mágneses cuccokat ugye az ilyen tárak közelében nem tartunk.
- CD-t tokban, felcímkézve, bár ezek nem olyanok, mint a hajdani magnókazetták, amiket tiniként hirtelen felindulásból írtunk felül valami marhasággal (miközben szüleink azt hitték, biztonságban van a nagyi utolsó hangfelvétele vagy gyerekkori versmondásunk), de azért nem érdemes keverni őket a nem fontos állományokkal. Ha sok van, megint pár órát érdemes belefeccölni egy elektronikus katalógusba – aminek másolati példányát szintén mentsük el.
- Ha vállalkozásunk van, akkor nincs mese, mentsünk naponta és alaposan, akár szakértőt előzetesen megkérdezve, hogyan. Számlák, könyvelés, árukészlet, rendelések, bármi.
- Nyaralás után azonmód mentsünk le mindent, nehogy az egész pocsékba menjen, amikor a következő kiránduláson a kerge utód mondjuk a hegyi patakba ejti a fényképezőmasinát, a feledésnek és a halaknak átadva az elmúlt két hét, hónap, év élményeit.
És végül: ha a gyereknek kezébe nyomtuk a fényképezőt/kamerát/mobilt/notebookot/tabletet, és történik valami, utólag már kár vele üvöltöznünk, a hunyók főleg mi vagyunk, akik odaadtuk neki a méregdrága masinát. Főleg ha a tartalmát sem mentjük rendszeresen.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
