Azonban egy novemberi napon valamiért úgy kezdtem érezni, hogy most van valami, és én pedig terhes vagyok. így meg sem vártam a ciklus végét és teszteltem. Halvány kétcsíkos teszt volt a kezemben. Nagy volt az öröm mindkettőnk részéről. Másnap azonnal rohantam a legközelebbi nőgyógyászhoz. Aki egyáltalán nem nézett furcsán, hanem végighallgatta a történetem, csinált egy hüvelyi ultrahangot, és egyvér tesztet. Adott nekem progeszteron kapszulát, folsavat és vastablettát, majd visszarendelt egy héttel későbbre.
A mi életünkben öt teljes év telt el várakozással a gyermekáldásra. Természetesen részt vettünk az összes létező kivizsgáláson (habituális korai vetélés miatt), három különböző országban levő meddőségi klinikán. Nem untatnék most senkit az egészségügyi kálváriám leírásával. A lényeg, hogy az utolsó rendelésen egy távol-keleti országban úgy búcsúzott el tőlem a nőgyógyászom, hogy reméli, legközelebb már egy pozitív terhesteszttel érkezem. Azonban a gyerek csak nem akart megfoganni. Eltelt majdnem egy év. Dolgozni kezdtem egy másik ázsiai országban, és nőgyógyásznak még csak a közelébe se mentem. Már a fejem is elfordítottam, ha gyerekeket láttam szembe jönni az utcán.
A terhesség szerencsére eseménytelen volt. Orvosom kb. 2-3 hetente csinált ultrahangot, és részt vettem a szükséges szűrő vizsgálatokon. Nem volt szüléstervem, nem is igazán érdekelt a dolog. Gondoltam, majd csak kibújik valahogy ez a gyerek. Már kezdett hatalmasra nőni a hasam, de még nem lett volna itt az ideje a szülésnek (34. hét), amikor egy szokásos éjszakai fürdőszoba-túra után egy pukkanást éreztem és a magzatvíz csorogni kezdett a lábamra. Átöltöztem, tettem egy törülközőt a lábam közé, és felkeltettem a férjemet. Ő hívott egy taxit, amíg én a szülészeti osztályt hívtam.
A kórházban már tolószékkel vártak a sürgősségi bejáratnál. Felvittek a szülészetre, ahol az egyes számú szobát kaptam. Megvizsgáltak, kikérdeztek, és felhívták az orvosomat is. Mivel még nem voltak fájásaim, így csak infúziót kötöttek be. Mire az orvosom megérkezett, már a fájások is jelentkeztek. Ő is megvizsgált, tüdőérlelő koktélt adtak az infúzióhoz, illetve megkérdezte, hogy kérek-e fájdalomcsillapítást, amit először elutasítottam. Később azért próbálkoztam a nevetőgázzal, de csak hánytam tőle. Ezért inkább, persze már az én kérésemre, bekötötték az epidurális érzéstelenítést. Ez pedig olyan jól sikerült, hogy a továbbiakban semmit sem éreztem a köldököm alatt.
A következő órákat meditálással és pihenéssel töltöttem. Ebédidőben hoztak nekem egy tálcán ebédet, amit a férjemnek adtam, mert ennyi izgalom mellett nem volt kedvem enni. A férjem végig mellettem volt. Az egyszemélyes szülőszobában egy kényelmes bőrfotel állt a hozzátartozó számára. Senki sem zavart bennünket. A szülésznők és nővérek, a szülőszobák előtti pultnál figyelték a monitorokat. Időnként bejött egyikük megnézni, hogy haladok a tágulással. Majd úgy délután 4 óra körül megállapították, hogy ideje lenne szülnöm. Mivel én egyáltalán nem éreztem a fájásokat, és a gép szerint egyre kevesebb is volt, így állítottak a gyógyszeren, és oxitocint is adtak hozzá.
Megérkezett az orvosom, és elkezdődött a kitolás. Szóltak, mikor nyomjak, én meg csak azt mondogattam, hogy nem tudom, hogy kell csinálni, nem tudok nyomni. Ezért egy idő után az orvos és két szülésznő felülről masszírozva nyomták ki a kisfiamat. Az érzés, amit akkor átéltem, amikor megláttam a kisfiam, leírhatatlan boldogság és melegség volt. Csak azt tudtam rebegni, hogy gyönyörű. Mivel a fiam nem igazán sírt, csak nyöszörgött, rögtön átvitték a koraszülött intenzív osztályra, ahol hat napot töltött, és még két napig kellett az újszülött osztályon lennie sárgaság miatt. Én két nap után a szülészet melletti szállodai szobába költöztem, hogy azonnal tudjam vinni a lefejt tejet neki. Kisfiam 2610 grammal és 47 cm-rel született a 34. héten.
A képen éppen enni tanítják.
Manamamma
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
