A 25. héten tudtam, hogy már csak egy hetem van otthon

Persze már az első alkalommal elmondta, hogy amint valami eredmény nem jó, vagy túl nagy lesz a babák közti különbség, akkor befektet a terhespatológiára, mint hosszú távú versenyzőt. Szóval igen szigorú, de nagyon megértő. Ismét azt mondhattam, a jó sors vezetett hozzá, és nagyon örültem, hogy ennyire figyelt ránk.

Tehát megvan a doki, megvan a kórház.

Egyedül a mi bajunkkal, a sIUGR szindrómával voltunk gondban, mert az magyarul vagy nem létezik, vagy a Zinternet fekete bugyraiban jól el van rejtve. És még rá is tapostak kétszer. Szerencsére egy spanyol egyetem összedobott egy frappáns kis Powerpoint beszámolót, ami egész jól szemlélteti ezt a szindrómát és különböző fázisait, így ez lett a lefgéltettebb kincsem. Egyben az első doksim, amit sikeresen lemásoltam a telefonomra.

Azt hiszem ez volt az a pont, amikor feltettem egy szemellenzőt, és bekattantam kissé. Onnantól kezdve én valami rózsaszín világban jártam, hogy ki lehet ez húzni, és minden jó lesz. Így mindig férjnek kellett visszarángatnia a földre, hogy ne örüljek minden elért grammnak.

Szóval vártunk és izgultunk, és aki reálisabban nézte az egészet – nem én, hanem az ember – sorba állította a fő célheteket, meddig kell húzni. A 24. hét, amikor már nem vetélésnek minősül a gyerekek érkezése. A 28. hét, amikor már jó esélyük van a túlélésre. Lófaszt jó, mert még csak 50 százalék! A 32. hét, amikor már a túlélési arány közel 100 százalék, és a kedvencem, a 34. hét amikor ugyan olyan esélyekkel „indul” az élete, mint az időre született gyerek, csak koraszülött lesz.

Igyekszem megfogalmazni, hogy mennyire nehéz hétről hétre várni az eredményt. Mennyit nőtt a kicsi baba? Mennyivel nagyobb a nagylány? Jól szuperálnak-e a köldökzsinórok? Vékonyul-e a korábbi császármetszés hege, kitart-e a méhem? És ezek a főbb kérdések, amikre minden héten vártuk a választ.

Hogy ez igenis nagyon nehéz, én is csak akkor jöttem rá, mikor egyik héten felkaptam a vizet. Valamiért összeszólalkoztam a férjjel – valószínűsítem, megint valami hülyeségre gondoltam úgy, hogy a világ összeomlása a tét – és onnantól kezdve tombolás. Az a fajta, amiről azt hittem, csak valami olasz filmben szerepelhet, nagy költői túlzásokkal. Mindent eldobtam a lakás másik végébe, ami a kezem ügyébe került. MINDENT! Ruhát, játékosdobozt, táskákat, kisautót, papírokat, párnát, fülhallgatót... A csillámpóni magától repült el, nehogy rajta is kiéljem haragom a világ felé. Aztán rájöttem, milyen hülyén viselkedek, és zokogtam még egy órát a kanapénak. A férj meg addig eltávolította a két nagylányt a lakásból, anya most egy kicsit hülye felkiáltással. Majd hazajött, próbált vigasztalni, és én akkor döbbentem rá, már megint kedd, és nekem holnap megint megmondják, meddig maradhatok otthon, és mi van a lánykáinkkal.

Kár, hogy még nem találták ki a beültetett hormonszintmérőt várandós és kisgyerekes anyukáknál, hogy időben elmenekülhessen a család. Szerintem nálam párszor kiakadt volna a mutató.

Nem tartott sokáig a békés és idilli hangulat, mert a 25. héten már tudtam, hogy még egy hetem van otthon, és irány az osztály, remélhetőleg hosszú távra. Ezt a kicsik súlykülönbsége indukálta.

Tulajdonképpen szerencsém volt, meg a családnak is, mert így volt „időnk” felkészülni. Persze, hogy igyekeztem mindent rendbe tenni, mielőtt elmegyek. Ruhákat átválogatni a nagyoknak, iratokat elrendezni, a szanaszét lévő kacatokat elpakolni... Szóval majdnem mindenre volt időm. Közben a hátralévő időszak hősei anyukám, apukám és persze férj ügyesen felosztották, ki mikor megy a gyerekekért, és ki vigyáz a középsőre. Mivel férjnek a munkájából adódóan nem igazán volt lehetősége szabira menni, ilyen hosszú időre meg pláne nem, így még egy dadust is beújítottunk heti 2-3 napra.

Persze anyám jó sztahanovista hozzáállásával először tiltakozott, de ezt határozottan visszautasítottam és kötöttem az ebet a karóhoz. Apum meg lelkesen bólogatott – valahonnan csak ismeri a feleségét, hogy milyen elvetemültem képes a végkimerültségig segíteni, férj meg a szokásos nekem mindegy hozzáállásával lett Dadusunk. Jó döntés volt, mert így a nagyi nem volt agyonterhelve, és a kisebbik nagylányunk meg imádta. Persze férjem édesanyja is igyekezett segíteni, de mivel pont április-május időszakában nagyon le van terhelve munkával, így csak pár alkalommal kértük a segítségét. Nyáron úgyis több ideje van, és akkor is elkél majd a segítség.

A kocsiban mindig volt egy vésztartalék kórházcsomag, hogy ne kelljen gondolkodni, mi kell hirtelen, csak fogd és vidd három napi adag. Ez már bent porosodott apa kocsijában a 21. héttől. A 25. heti ultrahang után a befekvés előtt kért még egy vizsgálatot a Doki, így pénteken mentünk is, csak kicsit másképp, mint gondoltuk, és a csomag is kellett.

lolacska

Az ultrahangon kiderült: talán baj van az ikreinkkel

A könnyeim hullottak, mint a záporeső, és egy huszáros mozdulattal úgy döntöttem, inkább a kései séta, mint a busz.

Tovább>>>

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?