„Az én gyerekem nem halhat meg!”

Augusztus 12. szerda reggel: 41+1. nap

Arra ébredek, hogy egy szúnyog zümmög a fülembe. Lassan kinyitom a szemem és nyugtázom, hogy felkelt a nap. Az ébresztőórára nézek: 6:15. Fáradt vagyok, a tagjaimban érzem a fáradtságot. Éjszaka megint olyan hőség volt, hogy képtelenség volt normálisan pihenni… Fél 12-kor feküdtünk le, de a férjemre valamiért rájött a szómenés, és egyfolytában magyarázott - igaz, a meleg miatt úgyse bírtam volna elaludni. Végül egy körül sikerült mindkettőnknek álomba merülnie a sarkig tárt ablakok mellett, de éjszaka kétszer is felébredtem, majd hajnalban az elkergethetetlen szúnyog miatt végleg kiment az álom a szememből, úgyhogy úgy döntök, inkább felkelek.

A férjem is sóhajtva felkel, ő se bír aludni - a lakásban még mindig 22 fok van, semmi enyhülés éjfél óta. A nappaliban felfedezem, hogy egy jó nagy szúnyogcsípés van a bal combomon, térd felett. Szuper, pont ez hiányzott még. Férj kávét főz, én iszom mellé egy kakaót is, csak úgy, mert megkívántam. Megnézem a híreket, majd - mivel időm, mint a tenger, hiszen szülésnek még mindig se híre, se hamva - befejezem a héten elkezdett könyvemet - már csak az utolsó nyolc oldal van hátra, és közben arra gondolok, hogy ha befejezem, akkor talán ma végre mehetek szülni. Tudom, hogy hülye egy gondolattársítás, de az ember néha hajlamos bármiben hinni, csak történjen már valami.

Aznap reggel 9:15-re van időpontunk a kórházba, hogy lecsekkoljanak… Az előszobában állva még tétován megkérdezem a férjemtől, nem visszük-e magunkkal a két, előre összekészített kórházi csomagot, de ő magabiztosan legyint:

„Ugyan, úgyse lesz ma semmi, tudod milyenek, csak vizsgálat, aztán úgyis hazaküldenek.”

Hát jó, akkor ne hozzuk a táskákat, gondolom magamban, bár az agyam hátsó zugában ott motoszkál, hogy bőven elférnének a csomagtartóban, és legalább nem kéne értük visszajönni, ha mégis úgy adódik.

Percre pontosan érkezünk a kórházhoz, és míg a férjem leparkol, én elindulok az emeletre. Már várnak: egy idősebb, kedves-mosolygós szülésznő fogad és visz is magával rögtön ultrahangra. Bejön vele egy tanuló sage femme is, aztán három perccel azután, hogy felfeküdtem az ágyra, a férjem is befut, így már négyen tömörülünk az aprócska helyiségben. A szülésznő sokáig és alaposan nézegeti a Babát, mondja, hogy bár ilyenkor már necces a becslés, de szerinte 4 kg körül lehet a gyerek. Kérdezi, nincs-e diabéteszem, nem-e amiatt ekkora, de mondom, hogy nincs, egyszerűen csak harmadik gyerek és szép nagyra nőtt.

Mivel a magzatvíz és a lepény rendben van, a tanuló szülésznőre bíz minket, aki a férjemmel együtt átkísér egy másik, egyágyas szobába. Ott elküld pisilni, hogy vizeletet nézhessen, aztán egy pálcával megnézi, nem folyik-e a magzatvíz, végül kézzel betapint, hogy áll a méhszáj. Kérdezgeti, nem fáj-e? Hááát, kellemesnek ugyan nem mondanám, de nem is kibírhatatlan (a férjemmel meg is egyezünk benne később, hogy biztos nem véletlen turkált annyit, kicsit talán rá akart segíteni a dologra). Először azt mondja, hogy ő teljesen zártnak érzi a méhszájat, bár a méhnyak már megrövidült, de a belső méhszáj (ha van ilyen?) még mindig zárt. További turkálás után végül mégis azt mondja, hogy szerinte egy ujjnyira már nyitva vagyok. Az is valami! - gondolom magamban, miközben felteszi rám a ctg-t és magunkra hagy egy fél órára.

A félből végül egy óra lesz, mert nem tetszenek neki az eredmények, ezért inkább ráhagy még a megfigyelésre. A végtelen várakozás közben a férjem a telefonját nyomkodja unottan, én meg egy, a terhesség alatti alkoholfogyasztás veszélyeire figyelmeztető, vicces(nek szánt) plakátot fixírozok egyfolytában, ami pont velem szemben van. Mondhatom, hogy örökre bevésődik az agyamba az

mondat. Ennél unalmasabb vizsgálaton talán még sosem vettem részt… A baba sokat mozog ugyan a ctg közben, de egy fia összehúzódást se érzek. Miután itt végzünk, az eredményeket megmutatják egy fiatal doktornőnek, aki kisebb várakoztatás után a folyóson állva (!) elmagyarázza, hogy mivel ma van a terminus, látnak kontrakciókat (bár én egyet se éreztem), a baba nagy, harmadik gyerek és a méhszáj is nyitva, nem szívesen engednének haza, inkább megpróbálnák beindítani a szülést, mert minden egyes nappal, amivel tovább várnak, nő a magzati mortalitás esélye.

Erre a szókapcsolatra hirtelen kiélesednek az érzékeim és földbe gyökerezik a lábam. MIVAN?? Az én gyerekem nem halhat meg! Csak fél füllel hallgatom, hogy a doktornő mit magyaráz, valami prosztaglandin tartalmú tamponról beszél, amivel megpróbálnák beindítani a szülést, mert ő a ballont nem ajánlaná. A férjemmel tanácstalanul nézünk egymásra, de aztán beleegyezünk az indításba (ki ne tenné, ha gyerekhalálozással riogatják?)

Bár az indításra (főleg ezen a napon) egyáltalán nem számítottam, de egy kicsit azért megkönnyebbülök, hogy bárhogy is, de ma végre tényleg szülni fogok, és vége lesz ennek az irtózatosan hosszúra nyúlt várakozásnak. Talán még a babát is a kezembe foghatom már ma este! És rögtön eszembe jut az is, hogy így legalább semmiképp sem kések le az epiről, háhá! Csak két dolog bosszant kicsit: valahogy éreztem, hogy olyan napon fogok szülni, ami előtt nem aludtam ki magam rendesen, és hogy a csomagokat otthon hagytuk. Ja, és persze az, hogy éhen akarok halni, mert alig reggeliztünk indulás előtt, mondván, majd a kórház után a közeli pékségben bevásárolunk. Most aztán mindketten nyelhetjük az éhkoppot.

Az idős, mosolygós szülésznő kezünkbe nyomja a paksamétányi papíromat, és elirányít minket a szülészetre, ahol felvesznek majd az osztályra. Itt is két nagyon kedves, mosolygós, fiatal szülésznőt és egy gyakornokfiút fogok ki, vicces, hogy mindannyian fiatalabbak nálam, még ha csak pár évvel is. A férjemmel együtt elfoglaljuk az egyik iciri-piciri vajúdót és nosztalgiázunk, két hét híján ugyanis napra pontosan hat éve ugyanitt vártuk a Nagy érkezését, csak egy másik szobában. Rajtunk kívül egyébként egy lélek sincs az osztályon, (hehe, az augusztusi szülés előnye, hogy mindenki nyaral a tengerparton, így aztán a szülészet sincs tele).

Nagyon kellemes a besötétített szobában, zöldes derengésben, klíma alatt feküdni az otthoni nagy hőség után - csak a mardosó éhség ne lenne. Kis idő múlva ismét rám teszik a ctg-t (pedig épphogy megszabadultam tőle az előbb), mert nem hisznek a folyosó másik végén készült eredményeknek, ők sajátot akarnak, aztán kapok csini kórházi hálóinget, vénát szúrnak, levesznek három kémcsőnyi vért, megnézik, hogy áll a méhszáj, majd mindezek után úgy döntenek, hogy tényleg felteszik a zselét. Miután így 100 százalékossá vált, hogy én ma már tényleg nem megyek innen sehova, a férjemet hazaküldöm, hogy hozza el a csomagokat és ebédeljen meg (ekkor volt fél egy), legalább ő ne legyen éhes, aztán telefonálok apukámnak, hogy mi a helyzet, és megkérem, hogy értesítse a család többi tagját is Magyarországon a váratlan fordulatról.

Egyedül vagyok, amikor elvégzik a nap második manuális vizsgálatát a zselé felrakása előtt. Ez most nagyon kellemetlen, ezerszer jobban fáj, mint az első. A zselé először csak kicsit bizserget belülről, aztán már éget, végül olyan érzésem van, mintha a nagyajkaimat és az alhasamat valami ráakasztott, nagy súly húzná folyamatosan lefelé. Ezután két órán keresztül hivatalból ctg-znek - úgy látszik, ez a nap erről szól, a bal oldalam már iszonyatosan zsibbad a végére - de legalább van időm olvasgatni, üzeneteket írni, sőt, live blogot nyomni a Bezzeganyán.

Kb. félóránként rám néz valaki, és mindent elmagyaráznak, kérdezgetnek, hogy érzem magam, és mikor panaszkodok az éhségre, megígérik, hogy ha a két óra megfigyelés alatt nem indul be a szülés, akkor utána kaphatok ebédet. Így is történik: miután eltelik a két óra, ami alatt csupán enyhe kis fájdalmakat éreztem - az egyiknél bejött a fiatalabbik szülésznő, hogy ez most egy „nagy” volt, éreztem-e, mire tágra nyílt szemekkel kérdeztem tőle, hogy ez volt a nagy?? Hiszen ennél nekem otthon is voltak nagyobbak! - fél három felé tálcán hozzák a meleg ebédet. Hű, de jólesik!!

A férjem is visszaér közben, viccelődünk kicsit a szülésznőkkel, akik elmagyarázzák a továbbiakat: mivel nem indult meg semmi, most várunk este fél hétig (ez kb. 4,5 óra). Ha addig elindul a dolog magától jó, ha nem, akkor este fél hétkor jöjjek vissza és megnézik, hogy állunk, addig meg kapok egy szobát a szülészeten.

Bár privát szobát kértem az adatfelvételnél, a leendő szobám, ahol majd a szülés után is lakni fogok, kétágyas. Ezen egy kicsit meg is hökkenünk, de mint kiderül, a covid miatt nem lesz szobatársam, minden szoba egyszemélyessé vált a járvány alatt. A szülésznőtől, aki odakísér minket, kérésemre kapok egy nagy, ezüstszínű fittballt és egy jótanácsot: lépcsőzzek, hátha az is segít. Úgyhogy a férjemmel először kipakolunk, aztán nekivágunk a kórház kertjének.

Három óra múlt, és az épületből kilépve mellbevág a hőség. Iszonyat meleg van kint, legalább 31 fok és tűz vissza a betonból a meleg. Kézen fogva bóklászunk a pavilonok között egy sánta kutya tempójában, (ez a max., amit most produkálni bírok) és rójuk a köröket az épületek tömbjei között. Egy szemtelen darázs nem sokkal indulás után a nyomomba ered, és mindenáron be akar repülni a ruhám alá… Az istennek se tudjuk lekoptatni, ezen jót röhögünk. Bő tíz perc gyaloglás után rájövök, hogy ez ebben a hőségben nem nekem való, mert alig bírom cipelni magamat, úgyhogy megállunk egy alkalmasnak tűnő kis lépcsőnél, ami az egyik épülethez vezet le és csupán öt fokból áll. Na, ezen vagy 86-szor fel és lesétálok - rendes igazi lépcsőn nem bírtam volna, de ez pont jó volt. Csak rovom a köröket, a férjem meg türelmesen vár a korlátnak támaszkodva, a barátainkkal és családtagokkal chatelve, akik már várják a híreket.

Nagyjából húsz perc múlva közlöm vele, hogy nekem ennyi bőven elég volt ebben a hőségben, úgyhogy visszamegyünk a hűtött szobába és megnézzük az Unortodox utolsó két részét. Az ágy helyett filmnézés közben a labdán rugózok, igazából csak azért, hogy érezzem: történik valami, de a fájások még mindig nem jelentkeznek. Az utolsó részt negyven perccel fél hét előtt fejezzük be, és úgy döntünk, már nem teszünk be másik filmet, nehogy lekéssük a fél hetes „randinkat”.

Lemondóan nyugtázom, hogy mindjárt fél hét, és még mindig nem történt semmi, magamban pedig kezdek izgulni, hogy mit vetnek be még, ha ez a módszer nem válik be. Épp ezen agyalok, mikor mintha kezdenék érezni valamit - de igazából magam se tudom eldönteni, hogy ez most AZ-e, annyira gyenge fájás volt. Fél hétkor azért visszatrappolunk a vajúdóba, ahol egy új szülésznő és a délelőtti gyakornokfiú fogadnak.

Folyt köv.

Shadow

Shadow terhesnaplóját itt olvashatod az elejétől a végéig:

6. hét: A születésnapomon teszteltem pozitívat
Most, muszáj megnéznem! – gondolom, pedig még nem telt el a három perc, de már nem érdekel, úgyhogy dobogó szívvel veszem a kezembe, és emelem a szemem elé.
Tovább>>>

7. hét: A világ legjobb éttermébe vitt a férjem, én meg majdnem az ételre hánytam
Amikor kihozták a desszertet (gyümölcsrizst kértem friss gyümölcssalátával), azt hittem, hogy mindjárt ráokádok a tányérra.
Tovább>>>

8. hét: Jól rámijesztettek az ultrahangon
Megijesztett a szonográfus, amikor a vizsgálat végén azt mondta: "Látok itt még egy kis sárgatest-aktivitást, van itt egy második petesejt..."
Tovább>>>

9. hét: Miért csak 36-os kismamanadrágot árulnak?
Tapasztalataim alapján a kismamák nagy többsége NEM 34-36-os méret, és főleg nem a terhessége előrehaladtával. Ennek ellenére tényleg egyetlen nagyobb méretet sem találtam.
Tovább>>>

10. hét: Beparáztattak az ultrahangon
„Most már úgy vagyok vele, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, csak egészséges legyen!”
Tovább>>>

11. hét: Hívták a szülésznőt, megjelent egy nagydarab férfi
Ami (nekem) eleinte furcsa volt, hogy Franciaországban a szülésznők sokszor férfiak.
Tovább>>>

12. hét: Elütötték a járdán a terhes kismamát
Szánkózás, utcai baleset és orvosi vizsgálatok a 12. héten. A járdán jött belém a rolleres.
Tovább>>>

13. hét: Beszólt a doktornő a súlyom miatt
„Látom, a Madame nem fukarkodott jól tartani magát” - mondta a doktornő, pedig csak három kilót híztam...
Tovább>>>

14. hét: Hiba volt terhesen a másik gyerekemet cipelni
Megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, mert eléggé ijesztő volt ez az egész.
Tovább>>>

15. hét: Terhes vagy? Hát harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?
A főnököm egy roppant vicces fickó és az első reakciója ez volt a hírre: „Nahát, az első két alkalomból nem tanultál, harmadszorra is elköveted ugyanazt a hibát?”
Tovább>>>

16. hét: Naná, hogy a nyaralás alatt lett beteg a gyerek!
A repülés és a hotelbe jutás szerencsére már simán zajlott, majd jött a második – nem várt – fordulat: a Nagy éjszaka belázasodott.
Tovább>>>

17. hét: Nem fogadhatsz orvost a szüléshez, de hálapénz sincs
Kórházat lehet választani, és ott ahhoz kerülsz, aki épp ott van. Így aztán rögtön kiküszöbölődik a kell-e hálapénz és fogadjak-e szülésznőt/orvost kérdéskör is.
Tovább>>>

18. hét: Gáz, hogy terhesen nincs kedvem a szexhez?
Még mindig semmi kedvem a dologhoz - az a filmekben látott „a terhes nő majd lekaparja a falat” érzés egyáltalán nincs meg bennem.
Tovább>>>

19. hét: Karantén: nem tudom, hogy fogjuk tudni kibírni
Terhesen, két kisgyerekkel, Franciaországban. Még csak néhány napja tart a karantén, fogalmam nincs, hogy fogjuk kibírni.
Tovább>>>

20. hét: Összezárva a család: azt hittem, állandóan veszekedni fogunk...
Meg is beszéltük a férjemmel egyik este, hogy mindketten azt hittük, rengeteget fogunk veszekedni, ehhez képest meg még az átlagosnál is kevesebb köztünk a vita.
Tovább>>>

21. hét: Nem kell tovább titkolni, hogy terhes vagyok
Fiúk, tudjátok, hogy miért voltunk ma a kórházban? Anyát megvizsgálta a doktor néni, mert egy kicsit nagy a hasa mostanában. Biztos észrevettétek ti is.
Tovább>>>

22. hét: Csendet akarok! Halálra kínoz a migrén!
Amikor érzem, hogy már megint éles fájdalom hasít a fejembe, és kezdődik elölről, legszívesebben üvöltenék.
Tovább>>>

23. hét: Anya, nagyon hiányzik a papa és a nagyi, elegem van a vírusból!
Próbáltuk vigasztalni szegénykémet, és kábé századszorra mondtuk el neki, hogy a vírus miatt most sajnos akkor se tudnánk meglátogatni őket, ha épp otthon lennénk.
Tovább>>>

24. hét: Cicát szült a fiam, és meg is szoptatta
Annyira édes volt, ahogy a kis pólóját felhúzta, és a plüsst a melléhez nyomta, aztán a cica helyett hörpintett egy nagyot, hogy meg lehetett volna zabálni!
Tovább>>>

25. hét: A férjem helyett a szoptatóspárnát ölelem
Esténként a szoptatóspárnát fogom átölelni a férjem helyett, ő legalább nem panaszkodik a melegre - igaz, ez utóbbit a család minden tagja magának akarná.
Tovább>>>

26. hét: Kismama karanténban: 54 nap alatt 6 órát voltam lakáson kívül
Nem lenne rossz, ha feloldanák a kijárási tilalmat... 54. napja, hogy folyamatosan a lakásban ülök és ezalatt az 54 nap alatt nettó hat órát voltam a lakáson kívül.
Tovább>>>

27. hét: 11 kilót híztam, és még van három hónap a terhességből
Még 12-13 hét van hátra, a terheskörlevél szerint pedig innentől minden héten számíthatok hízásra. De akkor mennyi lesz a vége?!
Tovább>>>

28. hét: Két gyerekkel, terhesen költözünk
Most már nincs más hátra, mint nekilátni a költözésnek - amire van még jó két hetünk. Drukkoljatok, hogy addig mindent áthordjunk!
Tovább>>>

29. hét: Veszélyezteti a gyerekét, aki használt gyerekülést vesz?
Csak a marketingszöveg miatt mondják a kereskedők, építve arra, hogy nincs olyan szülő, aki egy elöregedett műanyaggal veszélyeztetné a gyereke életét.
Tovább>>>

30. hét: Két gyerekkel terhesen költözni? Soha többé!
A férjem hulla fáradt volt a sok pakolástól, nekem meg szétment a fejem, annyira fájt. Azt hittem, elsírom magam, ahogy körülnéztem a lakásban - mintha bomba robbant volna.
Tovább>>>

31. hét: Bébiszittert kaptam anyák napjára
A közeli játszótéren sikerült összefutni a leendő, magyar bébiszitterünkkel. kisgyerekgondozó végzettsége van, otthon évekig bölcsis néni volt.
Tovább>>>

32. hét: Nincs időm felkészülni a baba érkezésére
Nem mondom, hogy a hátralévő időben egész nap csak a pocakomat simogatnám a kanapén elterülve, de a mostaninál azért több nyugalmat, csendet és pihenést szeretnék.
Tovább>>>

33. hét: Gyerek az étteremben: a tiéd hogy viselkedik?
Ez a gyerekkel étterembe járni dolog nekem mindig egy óriási mumus, főleg, mióta elmúltak kétévesek, és/vagy ha ketten vannak velünk.
Tovább>>>

34. hét: Úgy nézek ki, mintha dinnyét loptam volna
Ahogy jártam-keltem a városban, egyre több ember jegyezte meg, mekkora nagy. Na ja, nekem mondod?!
Tovább>>>

35. hét: Megvan a baba neve, csak anyukámnak nem tetszik
A név egyébként eddig mindenkinek nagyon tetszik egyetlen embert leszámítva: anyukámat...
Tovább>>>

36. hét: Egy hónappal a szülés előtt már késő epidurált kérni?
A rendszer kint az, hogy külön szerződésben, külön honoráriumért látnak el a kórház altatóorvosai az általuk csak péridurale-nak hívott fájdalomcsillapítóval.
Tovább>>>

37. hét: Egy hónapig nem látom a kisfiaimat
Tudom, hogy ez soknak tűnik, nekem is az, mert még sosem voltam ennyi ideig távol tőlünk (a maximum eddig három hét volt).
Tovább>>>

38. hét: Nem érte el a méhszájamat a szülészorvos
Úgyhogy most teljes tudatlanságban vagyok azt illetően, hogy zárt vagy legalább egy-két centit kinyílt-e már, pedig nagyon érdekelt volna.
Tovább>>>

39. hét: Valaki vegye már ki ezt a gyereket a hasamból!
És eljött az az igazi, csak a terhesség legvégére jellemző „most-már-tényleg-marhára-elegem-van, valaki-vegye-már-ki-ezt-a-gyereket” érzés.
Tovább>>>

40. hét: Még mindig egyben? Jelentem, igen!
Éreztem, hogy nem úszom meg: meglesz még ez a negyvenedik hét és az ígért bónusznapló…
Tovább>>>