32. hét
Fejezet, melyben leveszik a gipszet, és kiderül, mikor szülök (vagy olyasmi)
A baleset utáni napon rögtön jó dolog is történt, mivel az egy hónapos kontrollon a Nagylány kezelőorvosa úgy ítélte meg, nem vár további két hetet, hanem megszabadítja őt a gipsztől. Ennek természetesen a Lány és én is nagyon örültünk, de ahogy előre sejtettem, a gipszmester korábbi ijesztgetése a levételre szolgáló körfűrésszel elérte a hatását, csak nem pont úgy, ahogy ő tervezte. Mikor hetekkel korábban nem akarta feltenni a könnyített gipszet, akkor próbálta „lebeszélni” az óvodás korú delikvenst azzal a nem túl szofisztikált pedagógiai módszerrel, hogy belengette neki a rendkívül hangos, mindazonáltal teljesen fájdalommentesen működő eszközt, hátha meggondolja magát, és mégsem akar a karjára lila (a kedvenc színe) műanyagcsodát. Ez akkor természetesen teljesen hatástalannak bizonyult, de legalább már volt min szorongani az addig flottul és problémamentesen működő folyamat során.
Hiába, egy kis paráztatás és félelem alapú zsarolás nélkül nem is lett volna az igazi az élmény, úgyhogy ugyanaz a gyerek, aki összeszorított fogakkal, bátran hagyta, hogy helyre tegyék a csontját, a levétel előtt hevesen tiltakozni kezdett, és a maciját szorongatva bebújt az egyik kezelőágy alá. Na, ebben a helyzetben legyen okos az ember. Ismerem a lányomat, tudom, hogy ha valami megingatja a biztonságérzetét, semmivel nem tudom rávenni arra, hogy együttműködő legyen, a magyar járóbeteg-ellátás ellenben nem arról híres, hogy türelmesen kivárnák, amíg a szülő a lelkére beszél a gyereknek. Nem részletezem, a lényeg, hogy végül lekerült róla a gipsz, és még lefogni sem kellett hozzá, de magamban százszor elátkoztam a gipszmestert.
Persze a lányomra tökéletesen jellemző volt a közöttünk lezajló párbeszéd:
– Fáj?
– (az ölemben üvöltve, miközben a fűrész is sivít) Ne-heeeem.
– Kicsit sem?
– Kicsit seeem.
– Akkor lehet, hogy mégsem szakítod ki a dobhártyám?
– (még hangosabban zokova) Neeeeeeem!
– Hát jó…
A gipsz még nem is koppant a szemetes alján, ő már spurizott ki az ajtón, láthatóan megkönnyebbülve. Azért tisztáztuk, hogy valóban nem volt ez olyan rettenetes dolog, mint amennyire tartott tőle, ha máskor is lenne ilyen (ne legyen), inkább nekem higgyen, mint mások ijesztgetésének, sok kellemetlenségtől kímélhet meg mindkettőnket.
Azóta a kéztörésnek csak az emléke maradt, az izmai tökéletes állapotban vannak, az ízületei teljes tartományban mozognak, egy perc gyógytornára nem volt szükség, a bőrén sehol egy száraz folt. Valamennyi tengelyeltérés maradt a csontban, de azt még az én laikus szemem is látja a röntgenen, hogy idővel szépen ki fogja nőni. Csodálatosak a gyerekek.
A rákövetkező – vagyis a mostani – hét pedig még ennél is csodálatosabb volt, hiszen ez volt az első, amikor mindketten megszakítás nélkül, délutánig oviban voltak, én pedig hirtelen egy régóta elfelejtett dimenzióba kerültem.
Rögtön működésbe is lépett a fészekrakó ösztön, teljesen átrendeztem a lányok szobáját (persze az ő beleegyezésükkel), már csak a kis függönyök legyártása van soron, amikkel bunkert tudunk kialakítani az L-alakban összetolt emeletes ágyaik alatt. Betettem két matracot is, és létrehoztam egy igazi, kuckós olvasósarkot, ahol nekem és a derekamnak is jobban esik a mesélés, de előrelátó módon már arra készülök, mi van, ha a férjem távollétében úgy kell altatnom őket, hogy közben a Legkisebbet is szoptatni kell. Szóval a bunki részben ilyen célt is szolgál majd.
Apropó derék. Hát, az nem lett sokkal jobb, ellenben rosszabb legalább igen, úgyhogy a harmadik terhességemre én is megtapasztalom, milyen, mikor sehogy nem esik jól az alvás. A kis tüskés fakírpárnám általában segít, de legtöbbször így is órákba telik, mire sikerül elaludni, a nyugtalan lábbal súlyosbítva pedig már néha tényleg a falat kaparom. Az éjjeli ébredéseket és félvakon tántorgós pisiléseket hagyjuk is. Gyakorlok a következő hónapokra.
Egyetlen örömöm, hogy a hason fekvés még megy, bár most már azért tényleg elkezdtem pocakosodni, az elmúlt két hétben sokat nőtt a hasam. Éppen akkorra, mikor kezdődik a kabátos időjárás, így beöltözve megint csak a kutya se mondja meg rólam, mi a szitu, úgyhogy ma is egy darab kenyérrel a kezemben álltam végig a sort a boltban, míg az előttem lévő emberek a fél raktárkészletet felpakolták a szalagra. (Én mindig magam elé szoktam engedni az ilyen egy-két tételes vevőket, akkor is, ha amúgy sietek.)
Pár napja játszótéren is volt egy aranyos beszélgetésem az egyik ismerősömmel, akivel nem találkoztunk tavaly nyár óta, és még nem került szóba a téma. Lelkesen magyaráztam neki valamiről, amit úgy fejeztem be, hogy három gyerek mellett nem tudom, hogyan fogom megvalósítani, mire ő kedvesen visszakérdezett: "Nahát, tervezitek a harmadikat?" Nos…
Jelenlegi állás szerint legkésőbb december 1-jén fog megszületni. A posztokban nem akartam továbbra is folyton ezen a témán vekengeni, de a terápia és a mindenféle szülés körüli szakemberekkel való beszélgetések dacára a patológiás mértékű félelmem nem enyhült, így köztes megállapodás született köztünk és a doki között, hogy a terhesség ne legyen merő stressz. Lebeszéltünk egy terminushoz meglehetősen közeli dátumot a műtétre, ez nekem épp annyi megnyugvást ad, hogy a pánikolós pillanatokban van mibe kapaszkodnom, hogy a lehetőség adott a nem hüvelyi úton való szülésre is. Másrészről valamennyire a sorsra és a babára bízom az indulást – ha korábban kezdődne (amire a doki szerint jócskán van esély), akkor úgy érzem, annak úgy kell lennie, és remélhetőleg élesben képes leszek megbirkózni az időről-időre élesen bevillanó rossz emlékekkel.
A helyszín így már véglegesen eldőlt, a pénz is összegyűlni látszik, amiért a férjem az elmúlt hónapokban rengeteget dolgozott, és elmondhatatlanul hálás vagyok neki. Ha olvassa ezt, itt is szeretném megköszönni neki, hogy az agybajommal kapcsolatban ennyire támogató, és soha nem kérdőjelezte meg, miért van szükség erre az egész hacacáréra.
Jövő héten vagy utána megkötjük a szerződést, november 20-tól pedig Budapesten leszünk, hogy a kötelező ctg és egyéb köröket már ott tudjuk intézni, és a kórház is közelebb legyen.
Még fel sem fogtam igazán, hogy terhes vagyok, de lassan itt a vége. (A valóságban ma kezdődik a 33. hét.)
szinvaltoszemulany
13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>
14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>
17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>
18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>
19. hét: Öt hónapos terhesen akartam elválni
Elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam...
Tovább>>>
20. hét: Nem hiányoznak a gyerekeim
Most azt kívánom, bárcsak lenne még egy hét, hiszen alig kezdtünk belerázódni, máris véget ér...
Tovább>>>
21. hét: Meddig számít normálisnak, ha fogdossák a lányomat?
Tisztában vagyok vele, hogy ebben a korban (még) normális a nemi szervek és a szexualitás iránti fokozott érdeklődés.
Tovább>>>
22. hét: Elkezdek gyűjteni a szülésre
Elkezdünk gyűjtögetni a posh luxuskórházra, ha már ennek a drága (szó szerint, haha) embernek épp oda kellett mennie dolgozni.
Tovább>>>
23. hét: Nincs időm a terhességemmel foglalkozni
Ha nem lesz második hullám, nagyjából két hónapom marad arra, hogy fejben is meg tudjam élni ezt a várandósságot, mert eddig valahogy nem igazán sikerült.
Tovább>>>
24. hét: Jé, a gyerekem mégsem egy elviselhetetlen hisztigép!
Ohó, hát nem lesz itt gond, nem én csinálom szarul, a gyerekem sem egy elviselhetetlen hisztigombóc, egyszerűen csak nem ideálisak a körülmények!
Tovább>>>
25. hét: Képtelen vagyok kézműveskedni a gyerekekkel
Gyűjtöttem az ötleteket, hogyan legyek kiapadhatatlan fantáziájú DIY-anyuka, aki minden nap más ötlettel szórakoztatja csemetéket, ezt a projektet csúfosan elbuktam.
Tovább>>>
26. hét: Terhesség vénasszonyként: Nem kapok levegőt, alig tudok menni
Tüdőgondozó, derékfájás, hülye nevű idegrendszeri betegség, innen már csak egy köpésnyire vagyok az oxigénpalacktól és az elektromos kerekesszéktől.
Tovább>>>
27. hét: 2020-ban terhesnek lenni stresszes
2020 igazán különös év, extrán nehezített pálya rengeteg felesleges stresszel, ami a gyerekvárást is más dimenzióba helyezi.
Tovább>>>
28. hét: Anyuka, jöjjön gyorsan, a gyerek leesett a mászókáról!
Csörgött a telefonom, az oviból hívtak, hogy a Nagy leesett a mászókáról, be kéne vinni a kórházba, mert nagyon fáj a keze, lehet, hogy eltört.
Tovább>>>
29. hét: Eltörte a gyerek a kezét, nem mehet oviba hat hétig?
“Ez gyors szakítás volt” – írta nekem a férjem hétfőn az oviból hazafele jövet, mikor bement jelezni, hogy a lányok másnaptól másik intézménybe járnak.
Tovább>>>
30. hét: Pénisz van a hasamban?
Jövő csütörtökön lesz esedékes a következő nagy ultrahang, amikor remélhetőleg végleg bizonyságot nyer, van-e vagy nincs pici pénisz a hasamban.
Tovább>>>
31. hét: Baleseteztünk az M7-esen terhesen
Az M7-esen egy kamionos defektet kapott, és a leszakadó darabok szétszóródtak az úton, amit elkapott egy előttünk haladó autó...
Tovább>>>
