33. hét
Fejezet az évfordulóról, kacsaetetésről és a furcsa dolgok kívánásáról
Nagyon kell gondolkodnom azon, mit is írhatnék erről a hétről, ami közérdeklődésre tarthatna számot, de az az igazság, hogy a terhességem óta talán ez volt a legelső olyan, ami végre úgy telt el, hogy nem voltak benne különösebb mélységek vagy magasságok, csak „úgy voltunk”, és ezt rettentően tudom értékelni.
Múlt hét szombaton volt a tizenegyedik évfordulónk, ami egyben házassági évforduló is, és bár ünneplésre nem volt lehetőségünk, a férjem saját kezűleg készített, személyes kis ajándéka nagyon megható volt számomra. Főleg úgy, hogy titokban kint a kerti műhelyben eszkábálta a Nagylány társaságában, aki érzékelhetően be volt zsongva attól, hogy a szüleinek házassági évfordulója van, és kábé olyan büszke volt az alkotásra, mintha ő maga csinálta volna, de a nap folyamán legalább vagy ötvenszer kérdezte még meg tőlem sugárzó arccal:
„Ugye, milyen szépet csinált neked Apa?"
Megkaptam továbbá a szokásos kis könyvcsomagomat is (mindig azt szoktam mindenkitől ajándékba kérni) és egy szálat a kedvenc virágomból (liliom), tőlem pedig egy színházjegyet kapott a férjem (stílusosan a "Hogyan értsük félre a nőket?" című előadásra), amire ugyan jó lett volna ketten menni, de meséltem már, hogy mikor nincs lehetőségünk rá – és általában nincs –, akkor minket nem zavar, ha legalább egyedül tudunk egy kis szórakozást biztosítani a másiknak. A kedvencünk, mikor wellnessezni megyünk ugyanabba a szállodába két egymást követő hétvégén… Az egyiken ő, a másikon én.
Egyébként unalmas egyhangúságban teltek a napok, és ezt most abszolút jó értelemben mondom. A lányok nagyon szeretnek az új oviba járni, a Kicsin is láthatóan töretlen a lelkesedés, nem tűnik úgy, mint aki rájött volna, hogy mostantól ez mindig így lesz, és inkább szeretné visszacsinálni. Tegnap konkrétan alig akart hazajönni velem, úgy elmerült valami tennivalóban, hogy még a szokásos játszóterezés ígérete sem tudta kizökkenteni. Pedig a héten az volt az első – és eddig egyetlen – nap, amikor nem fújt a hideg szél és nem esett vízszintesen az eső.
Végül csak rá tudtam venni őket, hogy elinduljunk haza, de a Nagy inkább szeretett volna otthon maradni, és az apukájával társasjátékozni, így mi addig a Kicsivel kettesben bandáztunk a játszón, majd etettük a kacsákat bőven sötétedés után is. Megérte a rábeszélés, mert hazafelé menet megsúgta nekem, hogy „ez iszonyú bulis” program volt.
Szeretem, mikor tudunk külön-külön is szánni rájuk egy kis időt, ilyenkor mindig egy picit jobban kivirul a lelkük, és nekem ez nagy öröm.
Sajnos nem vagyok már olyan aktív, hogy ide-oda hordjam őket és szaladgáljak velük/utánuk, itthon leginkább arra telik az energiámból, hogy befeküdjek a frissen kialakított bunkiba, és olvassak nekik vagy kirakózzunk. Felállni már alig tudok, annyira fáj a derekam.
A napokban a hasam is elkezdett feszülgetni, aminek nem örülök, nem szeretném, ha korábban kezdődne a műsor. Így pár hétnyi szünet után megint felragasztgattam a fekete csíkjaimat (kinesio tape), és láss csodát, azóta sokkal jobb, nem voltak görcseim. Ha egyáltalán görcsnek lehet nevezni ezeket az érzeteket. Fogalmam sincs, milyenek a jóslók, a lányokkal nem voltak egyáltalán.
Azt viszont megfigyeltem, hogy – vélhetően a vas- vagy szilícium-dioxid-hiány miatt – megint egy igen különös dologra vagyok rákattanva: teljesen be vagyok zsongva a vizes homok szagától. Legszívesebben a számba venném és úgy rágcsálnám. Természetesen nem teszem. Az előző terhességemnél a kovafölddel voltam így, és reggelente alig vártam, hogy egy evőkanálnyi száraz port magában elropogtathassak. (Aki nem ismeri, annak mondom, hogy a kovaföld rendkívül finomra őrölt porként is kapható, folyadékban elkeverve ajánljak a fogyasztását. A homoktól technikailag nem sokban különbözik. Van, aki csodaszernek tartja, én azóta sem szedtem, de érdekes, hogy ezúttal is hasonló ásványi anyagot kíván a szervezetem.)
Nektek volt ehhez hasonló? Jamie Oliver feleségének könyvében olvastam még réges-régen, hogy ő a második terhessége alatt folyton a kislánya fürdetős gumikacsáját akarta rágcsálni, és megőrült mindenért, aminek gumiszaga volt.
Diabetológushoz még nem jutottam el (a múltkor rosszul írtam, hogy dietetikus), a védőnő szerint pedig felesleges is, az volt a baj, hogy a cukorterhelést végigüldögéltem, ami egyáltalán nem életszerű, emiatt nem ment vissza olyan mértékben. Természetesen nem a maratont kell lefutni, de semmi gond nem lett volna, ha hazamegyek addig vagy bevásárolok például. Őszintén nem tudom, kinek van igaza. Az egyik szakember azt mondja, meg sem szabad moccani a terhelés idején, csak üldögélni egy padon, a másik azt, hogy mérsékelten lehet és szükséges is mozogni, különben fals lesz az eredmény. Józan paraszti ésszel én is azt gondolnám, teljesen életszerűtlen, hogy valaha is betoljak 75 gramm gyors felszívódású szénhidrátot reggelire, majd két órán át heverésszek a kanapén. Nem értem, ez hogyan, miként mutatja a szervezetem valós működését, de én aztán tényleg nem értek hozzá. Illetve elméletben értem, de tök logikus, hogy nulla fizikai aktivitás mellett sokkal lassabban fog normalizálódni a vércukorszint, ezért nem elvárható, 120 perccel később egy ilyen brutális sokk után újra a kiinduláshoz közeli értéken legyen. Vagy igen? Kár, hogy azok, akiktől tanácsot lehet kérni, szintén tök mást mondanak.
Mindegy, holnap elintézek néhány telefont és mailt a háziorvosnak meg a rendelőnek, rajtam ne múljon.
Közben bemegyünk a kórházba is szerződést kötni, kíváncsi leszek a helyre… Jövő héten természetesen beszámolok róla.
Közben intéződik az autó is, ami viszont egyelőre nem alakul a legszerencsésebben – gazdasági totálkár, és bár valamennyit térít a biztosító, úgy néz ki, még nekünk kell majd ráfizetni a javíttatásra. Ami a férjem fél évnyi megfeszített gürizésére való tekintettel, hogy meglegyen a kórházra a pénz (és éppencsak meglett), piszkosul kiakasztó, de ezzel most nem vagyok hajlandó foglalkozni. Ez a hét jó volt, maradjon is így, a problémákat jövő hétfőig elnapolom.
szinvaltoszemulany
13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>
14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>
17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>
18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>
19. hét: Öt hónapos terhesen akartam elválni
Elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam...
Tovább>>>
20. hét: Nem hiányoznak a gyerekeim
Most azt kívánom, bárcsak lenne még egy hét, hiszen alig kezdtünk belerázódni, máris véget ér...
Tovább>>>
21. hét: Meddig számít normálisnak, ha fogdossák a lányomat?
Tisztában vagyok vele, hogy ebben a korban (még) normális a nemi szervek és a szexualitás iránti fokozott érdeklődés.
Tovább>>>
22. hét: Elkezdek gyűjteni a szülésre
Elkezdünk gyűjtögetni a posh luxuskórházra, ha már ennek a drága (szó szerint, haha) embernek épp oda kellett mennie dolgozni.
Tovább>>>
23. hét: Nincs időm a terhességemmel foglalkozni
Ha nem lesz második hullám, nagyjából két hónapom marad arra, hogy fejben is meg tudjam élni ezt a várandósságot, mert eddig valahogy nem igazán sikerült.
Tovább>>>
24. hét: Jé, a gyerekem mégsem egy elviselhetetlen hisztigép!
Ohó, hát nem lesz itt gond, nem én csinálom szarul, a gyerekem sem egy elviselhetetlen hisztigombóc, egyszerűen csak nem ideálisak a körülmények!
Tovább>>>
25. hét: Képtelen vagyok kézműveskedni a gyerekekkel
Gyűjtöttem az ötleteket, hogyan legyek kiapadhatatlan fantáziájú DIY-anyuka, aki minden nap más ötlettel szórakoztatja csemetéket, ezt a projektet csúfosan elbuktam.
Tovább>>>
26. hét: Terhesség vénasszonyként: Nem kapok levegőt, alig tudok menni
Tüdőgondozó, derékfájás, hülye nevű idegrendszeri betegség, innen már csak egy köpésnyire vagyok az oxigénpalacktól és az elektromos kerekesszéktől.
Tovább>>>
27. hét: 2020-ban terhesnek lenni stresszes
2020 igazán különös év, extrán nehezített pálya rengeteg felesleges stresszel, ami a gyerekvárást is más dimenzióba helyezi.
Tovább>>>
28. hét: Anyuka, jöjjön gyorsan, a gyerek leesett a mászókáról!
Csörgött a telefonom, az oviból hívtak, hogy a Nagy leesett a mászókáról, be kéne vinni a kórházba, mert nagyon fáj a keze, lehet, hogy eltört.
Tovább>>>
29. hét: Eltörte a gyerek a kezét, nem mehet oviba hat hétig?
“Ez gyors szakítás volt” – írta nekem a férjem hétfőn az oviból hazafele jövet, mikor bement jelezni, hogy a lányok másnaptól másik intézménybe járnak.
Tovább>>>
30. hét: Pénisz van a hasamban?
Jövő csütörtökön lesz esedékes a következő nagy ultrahang, amikor remélhetőleg végleg bizonyságot nyer, van-e vagy nincs pici pénisz a hasamban.
Tovább>>>
31. hét: Baleseteztünk az M7-esen terhesen
Az M7-esen egy kamionos defektet kapott, és a leszakadó darabok szétszóródtak az úton, amit elkapott egy előttünk haladó autó...
Tovább>>>
32. hét: Kiderült, mikor fogok szülni
A pánikolós pillanatokban van mibe kapaszkodnom, hogy a lehetőség adott a nem hüvelyi úton való szülésre is.
Tovább>>>
