Te tanulsz rendszeresen a gyerekkel?

én, halkan súgva:

.

NAAAA, nemondjad! Most kezdhetem elölről! (majd sértődötten elrohan)

.

Tizenöt perc múlva:

Földet, folyót, legelni jót....ööööö...mit benne....öööö...

.

NAAAA, segítsélmáááán! Mit lelsz??? (majd sértődötten elrohan)

.

Máskor: Anya, mi is az az üvegházhatás? Kikeresem neki az orrom előtti telefonból, elmondom, erre rácsattan: de NEM, NEKÜNK SZÓ SZERINT KELL, AMI A KÖNYVBEN VAN! Kisfiam, akkor miért nem a könyvet nyitod ki? De abban ami van, nem is értem egészen...! Nyuszika, van rajtad sapka? Persze, a mindenit a nyavalyás nyúlnak, már megint nincs.

Nem mondom, hogy mindig ez a vége, de ahogy Vekerdy írta anno: a szülői szerep gyakran nem keveredik jól a tanítói szereppel. Ha a kölyök maga se tudja, hogy valóban segítséget szeretne-e, vagy csak brillírozna a friss tudásával (és dührohamot akkor kap, ha mégse tudja még annyira), esetleg csak ventillálni szeretne, hogy az épp feladott lecke mekkora marhaság már. Ha ő nem tudja, akkor te se fogsz nyerni, bármennyire is igyekezel.

Ha kifejezetten kicsi, azt várná el például, hogy te pontosan úgy és azt mondd és mutasd, mint a tanító nénije – csak hát te nem voltál bent az órán, lövésed sincs, mi folyik ott.

Kamaszként erre már nem vágyik, sőt, ha azért fordul hozzád, mert az órán nem értette meg, akkor direkt szerencsés, ha másként közelítesz a témához. De akkor meg az lesz a baj, hogy te a vén fejeddel hogy mered érteni a másodfokú egyenletet, amikor ő, a friss titán az úristennek se. Ha meg belebuksz a levezetésbe, akkor azért dől a kardjába, hogy ez is bizonyítja, micsoda megtanulhatatlan anyagrész ez, itt egy komoly felnőtt, munkaviszonnyal és fizetéssel, oszt’ tessék. Nem megy neki.

Én bármikor bármilyen tudományos vagy szépirodalmi vagy egyéb iskolában felmerülő témáról szívesen beszélgetek, magyarázok, mutatok forrást – de legkevésbé a konkrét leckéknél és megtanulnivalóknál van sikerem. Ahogy az előbb leírtam: ha magyarázok-részletezek, az a gond, ha arra akarom rávenni, magától izzadja ki a megoldást minimális mankókkal, akkor meg az. Az időzítés se mindegy: idejekorán önállóságra szoktatott gyerekeim általában pont este féltizenegykor szeretnék szoros támogatásommal, de amúgy saját erőből megoldani a dolgot, kár, hogy akkor már kis híján az ölembe gördül a fejem, és leginkább arra hajlanék, hogy megcsinálom inkább, legalább a nagyját, aztán normálisabb idősávban megbeszéljük és kigyakoroljuk, ha muszáj.

Egyedül küszködni valami feladattal, amibe belegabalyodunk, mint kiscica a gombolyagba, persze érthetően nem jó. Gyerekként nem szerencsés, ha valami Erősen Kritikus Felnőtt személy áll csak rendelkezésre, aki a „piszmogástól” a „csúnya írásig” mindenféle mellékkörülményt is felhánytorgat segítség címén. Az se igazi támogatás viszont, ha a „segítőnk” mindenre bátorítóan bólogat, elvégre akkor a falnak vagy a kutyának is mutathatnánk az elkészült munkát (utóbbi nem teljesen hülyeség, vers-memoritert, szóbeli magolnivalókat sok gyerek szeret a kutyának felmondani...). A napközi ilyen szempontból előnyös választás: van körülöttünk pár osztálytárs, akinek van némi fogalma a dologról, némi kölcsönösség reményében szívesen segít is. Az osztálytárs hatalmi helyzetben sincs, tehát bátran mutathatjuk neki a kishibás terméket is. De most megint Covid van, tehát aki teheti, minél előbb hazavárja a gyereket, ohne napközi.

Sok szülő alighanem az online oktatás idején gyűlölte meg a pedasszisztens-szerepet, főleg ha a saját munkája mellett (helyett???) kellett volna csinálnia. A leckén talán kevesebb szenvedés van (és könnyebb eltolni magunktól a feladatot, hogy ehhez mi nem értünk), de szinte minden gyerek igényel valamilyen segítséget időről időre. Én vagy tizenegy éve gyűröm a közoktatást, és nem mondanám, hogy elértem a profi lecketámogató-szintre, de pár tapasztalatot már szereztem, amit most megosztanék veletek. Vitatkozni ér!

• Az elején tisztázzátok, mit akar. Tényleg megérteni és megtanulni, vagy csak átesni rajta, mint öreganyám a kisszéken. Főleg ha már jó ideje szenved vele egyedül, és kellőképp dühös is emiatt. Akkor először pár perc szünet, lehiggadás – egyébként ezért se jó utolsó pillanatra hagyni se a leckeírást, se a segítségkérést.
• Ha hiszti van, tanulás megáll. Mielőtt te is ordítani kezdesz. Meglepően hamar.
• Először egyedül, aztán osztálytárs-tesó (ha van), és csak utána a szülő, mint végső lehetőség. Az iskola az ő bulija: de ha mégis jelentkezik a problémával, akkor bízhasson benne, hogy tudsz segíteni.
• Neki kell megérteni. Annak kár örülni, milyen jól emlékszel még az érettségi tételekre. Hiába vezeted elő profi szinten, ha ő egy kukkot se ért belőle.
• Lehet, hogy elutasítja a „külső forrást” vagy az amúgy zseniális digitális feladatot – ez van, fogadd el. (én is hiába javasoltam, hogy Edvárdkirályt fiam, leginkább a Kaláka tudná neked megtanítani...,,és a nyamvadt egyenleteket is hiába magyarázta látszólag jobban a digitális feladatgyűjtemény)
• Ha mindennap ott kell görnyedni vele, pedig már rég elmúlt elsős, akkor szervezd ki a feladatot vagy kérj segítséget (saját tanár, magántanár, egyetemista, bárki). A kapcsolatotok bánhatja, ha mindennap tollbamondást, kémiát, népdalokat kell vele gyakorolnod. A te munkaköri leírásodban más van.

Természetesen pedagógus végzettségű szülőknek nem így szól ezen iromány – hiszen ők ezt tanulták, hogyan kell tanítani. Bár a suszter lyukas cipője itt is előfordulhat – én jó tanuló voltam, kiváló pedagógus anyám mégse bírta velem sose tíz percnél tovább, negyedik általános után pedig végképp feladta, hogy bármilyen leckében-tanulnivalóban segítsen. Otthon az ő munkaköri leírása is másról szólt.

Vakmacska