„Anyúúú, mekkora már a cicid?!”

Nem vagyok egy hipochonder típus, sőt, de azért az összes nyavalyámat elregéltem a terhesgondozáson. Valahogy nagyon vártam, hogy végre lásson és halljon egy doki. (Ez pont az előző heti beszámoló megjelenésének a napjára esett.) Volt egy megérzésem, hogy a doki kell. Amint felsoroltam a bajaimat, már rendelte is a teljes vérképet az epepangásra kihegyezve SOS, amit meg is kell várnom. Gyakorlatilag az egész napot a kórházban töltöttem és nagyon elfáradtam. Egyrészt hiányzott a délutáni alvás, másrészt a feszkó az eredményen, és ugye nem akartam másfél órát egy üres rendelőben maszkban ücsörögni. Pláne ebédidőben éhesen. Szóval sétálgattam a leletre várva. Ezt pedig egy órában töményen már nem bírom jól.

Mikor a kezembe nyomták a papírt azzal, hogy akkor irány a doki, meg láttam a sok „+” jelet, már sejtettem, hogy mi jön. A szülőszobára kellett felcsattognom, ami kicsit torokszorító érzés volt. Az összes érzelgős hormonom beindult, és törtek fel az emlékek, ahogy a vizsgálóba léptem. Szerencsére kicsit ott hagytak várakozni, így békében nyelhettem a könnyeimet arra gondolva, hogy milyen érzés is lesz, amikor majd élesben leszek itt, amikor végre meglátom azt a picilányt, aki a bokszmérkőzéseket tarja a pocimban és egyáltalán... Kedves apuka lesz, igazán. És tudom, hogy meg lesz hatódva, amitől én is. Meg nyilván a kicsik születésének emlékei mind-mind ott kavarogtak a fejemben (a nagyok nem itt születtek).

Miután kiábrándoztam magam jött a valóság. Megnyertem a terhességi májbetegséget, azaz az epepangást. Juhé. Kaptam rá méregdrága gyógyszert, de a doki megnyugtatott, hogy nagyon korán kiderült, így nem lesz gond. Az értékeim ugyan nem jók, de nincsenek az egekben. Most szedjem, amit kell, és egy hét múlva újra nagylabor. Kíváncsian várom. A viszketés nagyon sokat javult, az étvágyam is jobb, és talán a hullafáradtságom is.

A méhlepény miatt meg kell majd a 36. héten is egy ultrahang, de az lehet fizetős. Ezen kissé fennakadtam. Mondjuk eddig sem a kórházba jártunk, szóval mindig fizettünk érte, de így, hogy doki kérte a vizsgálatot... fura volt. Aztán az időpontkérésnél kiderült, hogy nem is fizetős. Azért örültem. Már egyre kevésbé látványos, és ezzel együtt nem is annyira élvezetes az ultrahang. Most már tényleg csak diagnosztikai értéke van, így Kedves sem érzi, hogy lemarad valami szívmelengető látványról. Meg annyiszor érzi Bébi valamilyen részét pocin keresztül, hogy az egy erőteljesebb kapcsolat köztük. Néha teljesen kivehető, hogy hogyan fekszik. A sarkával időnként végigszánt, és az olyan, hogy felkiáltok, hogy

„Mit csinálsz, te gyerek????”

Egyszerűen annyira fájdalmas. Nincs ilyen emlékem a többiektől. Ők más fájdalmakat okoztak, nem ilyen éleseket. Szóval ők sem kíméltek.

Mondhatom, hogy mindent beszereztünk. A két leürített fürdőszobai szekrénypolc dugig van kettőnk piperebigyóival.

Megvettük az anyagot a vastag takaróhoz is a babakocsiba, a baldachinhoz találtam itthon rózsaszín lenvásznat, csak csipke kellett hozzá. Ezt sajna a bölcső nélkül nem tudom megvarrni - ért a felismerés - pedig nagyon bennem van a varrhatnék. Ideje elmenni érte. Vészesen gyorsan megy az idő. És akkor telepátia! Keresztanyám hív, hogy eldobják nekünk a bölcsőt, úgyis erre van dolguk. Juhééé! Izgalom a köbön. Persze a hozzávaló cérnát be kellett még szerezzem. Biztos eljátszották a kölökök... Rengeteg cérnám volt, csak hát évekig nem varrtam. Bánat, bánat, NADEMOST! Gyorsan neki is ugrottam, és bár nem ment bosszankodás nélkül (hiányzik a régi rutin), azért nagyon szépséges lett! Alig várom, hogy Bébi belakja. Kedves is sutyorog neki, hogy már nagyon, de nagyon várja, és milyen jó lesz babázni. Még mindig imádom, amikor a pocimhoz beszél.

Nálunk nem igazán tabu a meztelen szülő. Kedves mondjuk ritkán mutatkozik ádámkosztümben, de velem előfordul, hogy meztelenül látnak. Mondjuk NagyFiú előtt már kínos, ha megesik, de a többiek előtt nem gond. A kicsik még a reggeli bújásban voltak, mikor én már öltözni kezdtem. KicsiLány meg felkiáltott:

Ebből gyorsan egy érdekes beszélgetés kerekedett. Vagy vita??? Is-is. Azt firtatták, van-e már benne tej, hogy kaphatnak-e belőle (ezen behaltam), majd összevitáztak, hogy a dobozos tej vagy az anyatej a finomabb. Furi helyzet volt. Nem a kérdések, mert szerintem mind érthető, csak már valahogy a 8-10 évesektől nem számítottam erre. Azt hiszem KicsiLány még mindig nem dolgozta fel, ahogy elválasztottam. KicsiFiú meg egyszerűen minipasi és érdekli a melltéma. Őt mindig. Már szinte hallom, amikor majd az anyatejes kakaóért nyüszögnek. Hát nem tudom, hogy kiakadjak vagy csak nevessek, majd elválik.

Malackánk szerencsére javul. Még nem minden százas, de alakul. Remélem! Annyi, de annyi állatunk volt, hogy az ajtón a „Welcome” felirat őszintén „Pet Shop”-ra cserélhető lett volna. Egy cica, két cica, néhány höri, degu, patkány, tengerimalacok... különböző felállásban, de nem volt ritka, hogy 5-6-7 állattal laktunk együtt. Szerettem. De biztos valami átok ült rajtunk, mert indokolatlanul sok kiskedvencet temettünk el két év alatt. Tele a kiskert gyászoló virágokkal (tulipán, rózsa, nárcisz... kinek mi, csak ne egynyári legyen).

Nekem nem nagyon engedték gyerekként az állattartást jó sokáig. Kamaszkoromig. Hát most bepótolhatom. Mondjuk a gyerekek állatait nem gondoztam. Kivéve a kisebbekét, de a hörit úgy is vállaltam, hogy tudtam, enyém lesz a java feladat. És persze a cicák meg a patkány és a degu, ők a mieink, mármint felnőttek állatai voltak. Most csak a két malacka van. NagyLány a gazdi és bár vannak megcsúszásai, önállóan, rendesen gondozza őket. Mikor szegény cicánk, aki a gyerekek teljes életében itt volt, meghalt, jöttek is a pillázó tekintetek, hogy jaaaj, kiscica, meg jaaaj, kiskutya, és csak mégegymalac... De kemény voltam. Nem volt könnyű, de az eszemre kellett hallgatnom, így a válaszom jellemzően az volt, hogy most kisbaba lesz a családban. Az pont elég feladat nekem. Cicakutyamiegymás meg majd egy pár év múlva. Ennek az eredménye az, hogy mindenféle befőttesüvegekben és terráriumban pókok, gyíkok miegymások szoktak átmeneti megfigyelés tárgyává válni. Nem vagyok túl lelkes tőle, de hasznos. Egyrészt mert vadásszák a gyerekek a molylepkéket a póknak, meg nem kell ide NatGeo, élő adásban figyelik, ahogy behálózza, aztán jöhet a lakoma.

Van remény a tavaszra is. Bár a megfagyásérzés nem múlt el, a nap süt, a madarak csipognak és Remy patkányunk (R.I.P.) tulipánja már kikandikált a föld alól. Ez mind azt jelenti, hogy a bogarászás lakáson kívül folytatódik. Csak ritkán lesz vendégünk egy-egy gyík vagy csiga. De ami a legjobb lesz, hogy TAVASZ LESZ! Szerintem ezt össznépileg várjuk. Kirándulás, fűben fetrengés, napon ücsörgés... szóval lakásból zöldségbe kiszabadulás! Már a gondolattól is kivirágzik a hangulatom!

Nanta