Nagy baj, ha anyaként dühösek vagyunk?

Címkék

Létrehozva: 2023.10.11.

Egy múltkori „import” szüléstörténet kapcsán merült fel, hogy mennyire akarjuk mostanában kontrollálni az érzelmeinket. Látványosan rosszul éljük meg, ha valamelyik túlcsordul – a féktelen öröm, az elszabadult harag, a szűkölő félelem, a végtelen szomorúság. Túlcsorduló vagy csak kimutatott érzelmeink miatt „betegnek” vagy „deviánsnak” is bélyegezhetjük magunkat, vagy mások minket. Nézzünk meg akkor egy alapérzelmet – a haragot. Dühösnek lenni nem jó, se nekünk, se másoknak, látszólag csak a baj van vele. De kitűzhetjük-e célnak, hogy sose legyünk dühösek, semmiért sem? És mi van, ha egy időszakban szinte folyamatosan dühösek vagyunk, és mindenre felcsattanunk?

Azért a düh érzelmét pécéztem ki, mert anyaként és nőként mintha ez okozná a legtöbb bajt, ettől intenek nagynénik és nevelési tanácsadók – jajj, nehogy kiabálj vele - miközben alapjában véve a düh ugyanolyan érzelem és reakció, mint nevetni, megijedni, tüsszenteni vagy hasonló. Jön és elmúlik.

"Lehetséges, hogy az első düh akkor keletkezik, amikor a gyerek éhes lesz. Mert a méhben soha nem volt éhes. Amikor egy újszülött éhes, azt sem tudja, hogy mi az, és ez nem kellemes. Kellemetlen. Meg akarja változtatni ezt a helyzetet. A motiváció a düh mögött mindig az, hogy változást akarunk. Aki düh nélkül akar élni, az őrült. Olyan, mintha nem akarna többé nevetni. A düh pontosan olyan természetes, mint a nevetés. Persze, el lehet kerülni azokat a helyzeteket, körülményeket, amikben nevetnék. Ha mondjuk, én nem akarok nevetni, akkor nagyon kell vigyáznom magamra, és abban a pillanatban, amikor látom, hogy valami vicces történik, menekülnöm kell, különben elnevetem magam. Vagy elmegyek egy pszichológushoz, hogy tanítson meg arra, hogyan ne nevessek. Vannak, akik azzal keresnek sok pénzt, hogy „megtanítanak” embereket arra, hogyan ne legyenek dühösek, és kontrollálni tudják a dühüket. Ez pont annyira lehetetlen, mint kibírni nevetés nélkül. Szerintem az, ami hasznos lehet a dühvel kapcsolatban, hogy meg kell tanulni elkerülni az olyan helyzeteket, amikben mindenki dühös lenne. Eddig azoknál, akik amiatt jöttek hozzám, mert nem tudták kontrollálni a dühüket, mindig kiderült, hogy én magam is dühös lettem volna abban a helyzetben, amiben ők dühösek voltak." (Feldmár András)

Paul Hauck amerikai pszichológus egy egész (bár nem túl vastag) könyvet szentelt a témának. Főleg annak, hogyan lavírozzuk ki magunkat a pitiáner felhorgadásokból, mit kezdjünk mások őrjöngésével, és mi a különbség a határozott fellépés és a dühös tombolás közt. Nincs kifejezetten az anyákra vagy nőkre vonatkozó gondolat ugyan benne, de néhány hasznos tippet találtam benne akkor, amikor úgy éreztem, magamnak és másoknak is árthat, ha túl gyorsan és túl sok mindenre eldurran az agyam, ennek azonnal jelét és hangját is adom – de mégse érem el, amit akarok. Volt ilyen korszakom.

Hauck attól óv, hogy minden pitiáner frusztráció hatására törni-zúzni akarjunk, magunkat hergeljük fel, meggondolatlan cselekedetekkel és súlyos következményekkel, csak mert úgy érezzük, igazunk van, vagy méltánytalanság ért bennünket, és járna nekünk valami jobb sors vagy bánásmód. Hauck szerint a dühöt kiváltó frusztrációk többsége simán elviselhető dolgokból áll, amelyet érett, felnőtt ember képes úgy kezelni, hogy azzal se magának, se másoknak ne ártson. Ez szerinte tudatosítható és gyakorolható, magunk és környezetünk üdvére.

Viszont.

Feldmárnak alighanem igaza van abban, hogy a dühnek igenis van funkciója az ember életében - pontosan az, hogy energiát adjon a változtatáshoz. Más kérdés, hogy az ősi megküzdési reakcióink nem túl hasznosak a legtöbb mai, haragot kiváltó helyzetben. Ütni, elmenekülni, vagy behódolni (és közben magunkban puffogni tehetetlenül)? Egyik se tűnik túl kifinomult reakciónak. Ha változtatni kéne, akkor valami mást kell ehhez használnunk – a logikánkat, a stratégiai problémamegoldó vagy diplomáciai képességeinket, a tárgyalástechnikánkat, stb. stb. Ha a dühből agresszió lesz, abból hosszabb távon (vagy akár azonnal!) csak még több baj keletkezik. (Popper Péter szerint rövid távon ugyan mindig nyer az agresszió a kulturáltság-erkölcs-empátia hármassal szemben, hosszú távon azonban önmagát is elpusztítja…) És néha bizony fel kell állni...és valamit nagyon határozottan csinálni, vagy épp hogy nagyon határozottan mondani, hogy NEM.

Ha gyereket nevelsz, olyan nincs, hogy ne legyél dühös, soha.

Lehetsz dühös azért, mert változtatni KELL, de jelenleg tehetetlennek érzed magad.

Lehetsz dühös, mert már százszor elmondtad, és mégis.

Begurulhatsz és kiborulhatsz, mert halálosan fáradt vagy és kimerültél, és jön az utolsó csepp a pohárban.

Lehetsz dühös, mert a világ tele van mindenféle értelmetlenséggel, ami akadályoz, bosszant, utadba áll.

Lehetsz dühös, mert azt érzékeled, hogy direkt ki akarnak veled tolni, szándékosan bosszantanak. (És még az is lehet, hogy igazad van…)

És ez mind tökéletesen rendben van.

Ne hidd el, hogy anyaként kizárólag túláradó örömöt, feltétlen és állandó kedvességet, rendíthetetlen nyugalmat szabad tanúsítanod. Nem kerül a saját érzelmi életed „off” állásba, pusztán mert megszültél, továbbra is leszel hol szomorú, hol kétségbeesett, hol dühös. Is.

Kérdés, hogy mi okból, ezzel mit kezdesz, és mennyire gyakoriak a dühös epizódok – mert gyerekként egy kiszámíthatatlanul tomboló fúria mellett felnőni tényleg nem valami kellemes.

Valamint: szegény gyerek mit tegyen és hogyan kezelje a saját dühét, ha tőled sose látja, hogy te hogyan kezeled. Illetve, ha rettegsz a saját dühödtől, és kínosan kerülsz minden felcsattanást (van ilyen ismerősöm, a légynek se ártott sose, de látványosan igyekszik a lehetőségét is kizárni, hogy ő bármin dühös legyen…aztán néha, mint a rugós dobozból, mégis előugrik belőle valami mély, feldolgozatlan sérelem), akkor fogja-e a gyereked úgy érezni, hogy ő se lehet dühös, vagy legalábbis ne mutassa a haragját? (Lányoknak sok helyen még mindig "illetlen" dühösnek lenni...)

Bevallom őszintén, nem mondhatom, hogy az út végén lennék. Az utóbbi pár évben ugyan megritkultak az igazán dühös epizódjaim, ennek az egyik oka, hogy megszűnt az a fajta állandó nyomás és túlterhelés, ami a kisgyerekes éveimet többnyire jellemezte. Utólag felismertem, hogy dühösen kiborulni a legtöbbször sikerült, ha már halálosan fáradt voltam, és a megoldanivalók meg csak jöttek és jöttek. És ettől dühös lettem – valójában magamra, de általában azon csattant, aki szerencsétlen ezt az utolsó szalmaszálnyi problémát vagy feladatot elém hozta. Azért, hogy SEGÍTSEK. Oldjam meg. Megbízott bennem. Én meg ordítottam, mint a fába szorult vérfarkas, tehetetlenségemben, arra kondicionálva, hogy nincs olyan, hogy elfogyott az erőm. De olyan sincs, hogy ezt bevalljam. Fut még valakiben ez a program?

Gyerekes mindennapokban a begurulásnak számos forrása lehet, a tipikusak saját megfigyelés szerint:

Pluszfeladatot generáló váratlan események és balesetek (eltörik, kiborul, ráfolyik, elszakad, elromlik stb.stb.) Ha nagyon feszes a napirendünk, minden ilyen esemény plusz időt igényel – ami elvileg nincs. Kisgyerekként gyakran megnyertem, hogy „ennek is én voltam az oka” – szegény anyám kifelé sisteregte el a feszkót. A legtöbb gyereknél ez a fajta hibáztatás csak szorongást és még több „balesetet” hozhat.
Sírás és nyafogás – a gyereksírás és nyafogás pont úgy van a természetben megalkotva, hogy azonnali cselekvésre ösztönözzön. Csakhogy MINDEN kérést nem lehet teljesíteni, MINDEN igényt nem lehet kielégíteni – a sokadiknál (n+) meg ismét előáll a „muszáj, de nem lehet” érzése – és a düh.
Külső akadály, túlvállalás, kötelességek ütközése – az idegesség-felcsattanások nagy része származhat abból, hogy sietni kell, időre kell csinálni mindent (és a kiszabott idő egy kisgyereknek nem mindig elegendő). Rohanni, DE teljesíteni – és ha nem sikerül, akkor persze lehetünk dühösek. Szegény gyerekeim rengeteg elfuserált vasárnap este találkoztak a fúriával, aki tombolt, mert a dolgok nem készültek el időre, a szoba rendetlen, a táska nincs bepakolva, az edzéscucc szökésben van, a lecke nincs készen, és már eljött a lefekvés ideje – semmi meg nem oldódott azzal, ha ordítottam, de legalább elromlott a hangulat is.
A gyerek feszegeti a határokat – ez a dolga, honnan tudná szegény, hol vannak, ha nem próbálgatná? De „mellékhatásként” dühös leszel. Későn jön haza, nem veszi fel a telefonját, hatodszori felszólítás után se kel fel vagy fekszik le, hagyja abba a játékot vagy kezdi el a leckeírást, vagy bármi mást.
„Már hányszor megmondtam!!!” – nálatok hány strigula után jött el a boldog idő, hogy a tányérok „maguktól” besétálnak a mosogatógépbe vacsora után?

És felnőttként valamit kezdeni kell a haragunkkal, akármi ugrasztotta elő. Sajnos a düh kifejezetten testi, fizikai jelenség, legjobban valamilyen mozgással, akcióval lehetne levezetni. Az ilyenkor kapott energiával kellett őseinknek megvédeni a családot a barlangi medvétől (vagy elfutni előle), szembeszállni a bántalmazóval, átugrani az akadályt és hasonlóak. De mit kezdjünk vele egy félkész mateklecke, egy értetlen hivatali ügyintéző, egy idegesítő közlekedési helyzet, vagy egy házastársi nézeteltérés során? Hát, nem sokat.

A kisgyerek ösztönösen toporzékol, fut, dobál dolgokat, vagy levágja magát a földre és rúgkapál. Levezeti az energiát, amit kapott a szervezetétől, de amit nem képes a kívánt (vagy akár fel se ismert) változásra fordítani.

Felnőttként már meg kell értetni a testünkkel, hogy nincs veszély, nincs szükség plusz fizikai erőre, nem kell megverni senkit, és senki elől nem kell utolsó erőnkkel elfutni sem. Rengeteg mentális gyakorlat és tapasztalat kell ahhoz, hogy ezt kellő gyorsasággal megértessük magunkkal, mert amikor már ott van, akkor kezdeni kell valamit vele.

Otthon még hagyján, püfölhetsz párnát (nem a gyereket…), futhatsz a ház körül, nyomhatsz fekvőtámaszt (nekem van családtagom, aki ezt teszi). Ha kellő tér van körülötted, akkor esetleg a hangod is kieresztheted (a gyerektől kellő távolságban, ellenkező irányba…), vagy dobolhatsz is. A postán, a hivatalban, a közlekedésben ezt sem.

Feldmárnak ismét igazat adva: egy csomó helyzetet csak MEGELŐZNI lehet. A többinél azt sem, csak a lehető legkisebb kárral túlélni.

A pszichologizálást elkerülendő, gyakorlatias, saját/mások tapasztalatából és ilyen-olyan "szakirodalomból" raktam össze olyan lehetőségeket, amiket megfontolhatunk a düh és harag pusztítás nélküli túléléséhez.

Ne legyen még lelkifurdalásod is attól, hogy időnként dühös leszel. MINDENKI dühös időnként, talán még a remeték is. DE: ha mindennapjaid állandó és gyakori szereplője a düh, nézz rá alaposabban a napi rutinjaidra és kötelességeidre, a magad és mások elvárásaira. Valami gond biztos van – amit csak akkor fogsz tudni megoldani, amikor éppen NEM vagy valamilyen dühös epizódban.
Letagadni sem kell. Sokkal jobb kimondani, hogy „most dühös vagyok”, mint valami rettenetesen sértő, vádaskodó ocsmányságot. A gyereknek is. Ha épp nem RÁ vagy dühös, mondd meg azt is – a kisgyerekek hajlamosak mindenről azt gondolni, hogy MIATTUK van, akkor is, ha ezt te egyetlen szóval vagy mozdulattal se érezteted.
Ha alapkiépítésben pukkancs vagy, először is vegyél egy nagy levegőt. Lassan. Ez már elég lehet arra, hogy ne szálldossanak körülötted a tárgyak. Elég lehet arra is, hogy végiggondold, tudsz-e valamit kezdeni a kapott plusz energiával, azon túl, hogy belerúgsz a falba, futsz három kört, vagy dupla energiával kezded el hipersebességgel pakolni a gyerekszobát.
Valójában nagyon ritkán vagy tényleg teljesen tehetetlen. Mindig több a lehetőséged, mint amit az első pillanatban látsz. (Köszönet a füredijulinak ezért a mondatért...) Amikor felismered ezeket, akkor már lesz lehetőséged érdemben változtatni. Kérhetünk időt (ha nem is mindig). Sokszor a düh egyik kiváltója pont az, hogy azonnal kellene dönteni és cselekedni, miközben nem látjuk még tisztán se a lehetőségeket, se a következményeket. NEM KELL mindig azonnal cselekedni és reagálni.
Ha valamit FIZIKAILAG le kell állítani, használhatod a dühöd energiáját erre, de tudatosan és irányítva (testvérpüfölés, rombolás, tombolás-önbántás, hasonló…)
Ha megálltál már annyira, hogy már nem érzel ellenállhatatlan késztetést, hogy AZONNAL lekeverj egyet, üvölts vagy falhoz csapjál valamit, akkor megpróbálhatod a haladó gyakorlatot: kezdj el befelé a testedbe figyelni. HOL érzed a dühöt? Gyomortájon? Szívtájékon? Egész testedben? (amikor remegsz) A fejedben lüktetve? Milyet és mekkorát érzel ott? Szögletes? Szúrós? Kicsi? Nagy? Kemény? Kocsonyás? Gombócszerű? Milyen anyag, milyen szagú...? (ha itt elkezdesz kuncogni, jó úton vagy…) Van színe? Lilás? Lángvörös? Netán zöld? Koromfekete, citromsárga? Minél alaposabban figyeled meg….annál hamarabb tapasztalhatod, hogy a testedből a fekete vagy zöld, szúrós, gyomortáji, kemény izé…egyre kisebb és légneműbb lesz, és egyszer csak eltűnik. Ez a gyakorlat akkor hasznos, ha az energiát nem tudod valódi értelmes cselekvésbe fordítani, és a testedet-elmédet mielőbb szeretnéd a nyugalom irányába visszabillenteni
Nem dühös állapotban kell végiggondolni: mik azok, amik kiugrasztják belőlem a tomboló vadbarmot? Miért érint ez ilyen érzékenyen? Miért fontos az ügy, ami miatt ennyire fel bírom húzni magam? El lehet ezt a helyzetet kerülni, vagy ritkábban belekerülni? Kell ehhez valaki segítsége, tanácsa, együttműködése?
A diktátorok katasztrófacsinálók – mondja Paul Hauck. Ha valaki a legkisebb dolgot is iszonyú fontosként kezeli, és Bármi Áron érvényesíteni akarja az akaratát, az hajlamos lesz arra is, hogy a legkisebb sértésnél az öklét rázza az orrod alatt, és a legkisebb frusztrációját is agresszióval fogja megtorolni. Rövid távon talán eredményes érdek-érvényesítő lesz (főleg ha testi erővel nyomatékosítja), hosszabb távon azonban az emberek nagyobb része fogja elkerülni a társaságát. Gyerekneveléskor meg az van, hogy megkövetelheted a katonás rendet, a folyamatos szófogadást és engedelmességet, de akkor ne számíts túl bizalmas, oldott, meleg kapcsolatra velük. Az őrmesterek rossz fejek, hiába ismerjük el, hogy tényleg rászorítottak arra, hogy csillogjon az élére állított körlet.
Magadra vagy másra vagy dühös? És ezt tudják is a környezetedben lévők? Ha magadra vagy dühös gyakran, hogyan tudnál ezen változtatni? (Nem, nem úgy, hogy lenyeled és befelé puffogsz, már ha nem akarsz valami testi betegségnek megágyazni) Miért haragszol magadra, és ami miatt haragszol, haragszanak-e mások?
Van-e jele, hogy azért ijednek meg a dühödtől, mert ritkán mutatsz haragot (de akkor esetleg NAGYON, mint néhai imádott nagyapám?)? Tényleg ritkán vagy mérges, vagy leggyakrabban elfojtod a dühöt, hogy másoknak ne legyen kényelmetlen? Akkor előbb-utóbb neked lesz az...de nagyon. És azt se várd meg, amikor annyi düh gyűlik össze a szőnyeg alatt, hogy kisebb országokat lehetne felrobbantani vele.

Vannak-e neked vagy valakinek a környezetedben gondjai az indulatkezeléssel? Impulzív, szélsőségesebb érzelmeket megélő típus-e a gyereked (lásd korábbi könyvajánló?) Zajlik-e hangosan otthon a zélet? Ennek ellenére az alaphangulat derűs? Ha nem, mit tennél, hogy több legyen a vidámság és/vagy a nyugalom?