Szeretném megosztani a szüléstörténetemet, ami nem volt sétagalopp.
Előzmények röviden: 7 év küzdelem után, az első inszeminációnk sikeres lett. Nagyon boldogok voltunk.. De sajnos nem volt felhőtlen a várandósságom: 5-16 hetes koromig véreztem, szigorú ágynyugalom. 22 hetesen kiderült, hogy nyílik a belső méhszáj. Egy hetet töltöttem kórházban. Utána kaptam Arabin pesszáriumot, így egész sokáig ki tudtuk húzni.
A kálvária kezdete:
32+0 hetes voltam, amikor este elkezdett folyni a magzatvizem. Bementünk a területileg illetékes kórházba, ahonnan már nem is engedtek haza. Megvizsgáltak, Ctg-re kötöttek, kaptam antibiotikumos infúziót, és vártuk a mentőt. Átszállítottak egy olyan kórházba, ahol van koraszülött osztály. A területi kórházból úgy engedtek utunkra, hogy még aznap császár lesz, mivel faros a baba.
A másik kórházban már nem így gondolták, megkaptam az első tüdőérlelőt, és felkerültem osztályra.
Itt kezdődött az idegőrlő várakozás. A napi rutin egyszerű volt: reggel vérvétel, szívhanghallgatás, majd délelőtt ultrahang. Amíg az orvosok úgy látták, hogy a babának jobb bent, addig visszatartották. Persze, nem tudták megmondani előre, hogy ez mennyi idő is pontosan, egy dolgot hangoztattak: minden nap ajándék! Ez a mondat akkor nem nyugtatott meg, a bizonytalanság nagyon elkeserítő volt.
9 napot töltöttünk még együtt. Aggódás, félelem, a kontroll elvesztése. Életem leghosszabb 9 napja volt ez. Az 5. napon (csütörtökön) romlott a véreredményem, így napi 4x vénás antibiotikumot kaptam, pénteken pedig levették a pesszáriumot is.
A szülés napja:
És eljött a pillanat, 2023.02.27-én, amikor az ultrahangon a baba keringése már nem volt a legjobb, kényszertartás volt valószínűsíthető. Emellett a súlya is 300 grammal kissebb volt a becslés alapján, mint egy héttel előtte, és vize sem igazán volt már. 11 órakor a főorvos megkért, hogy délre legyek a szülőszobán.
Mivel a kisfiam harántban feküdt, így nem is volt kérdés, császármetszés lesz. Egész terhesség alatt rettegtem a császártól, de akkor, ott, én voltam a világ legboldogabb kismamája, mert tudtam: a fiamnak mint jobb lesz, mint a pocakomban.
Innentől felgyorsultak az események. Gyors pakolás, csak a szükséges holmit vihettem le. Telefon apának, hogy jöjjön. Délben egy szülésznő lekísért, lehozta a csomagomat, és bekerültem a vajúdóba. Itt nemsokára már a férjem is csatlakozott hozzám, és kaptam egy infúziót is. Fél 2 után egy kicsivel jött az anesztes doktornő, kikérdezett.
Aztán betoltak a műtőbe, apa is odaült a fejemhez, és kezdődött a műtét. Perceknek tűnt, mire kiemelték a kicsit, 14.16-kor. Ez egy életre belém ivódott. Pár pillanat múlva pedig fel is sírt. :) Ez koraszülött babáknál sarkalatos pont, és tudtam, hogy jó jel. Azt jelenti, hogy nem kell légzéstámogatás, hatott a tüdőérlelő.
Férjemnek megengedték, hogy megnézze, nekem viszont nem hozták oda, nem volt olyan állapotban.
Apa készített Pindurkáról pár képet, így láthattam én is. Innen kicsit több időnek tűnt a varrás, de 15.00-kor már toltak fel az őrzőbe, apa jött utánam a csomagommal.
Egy kicsit beszélgettünk, majd férjem bement a PIC-re, a baba állapota felől érdeklődni. Innen szintén képekkel tért vissza, és egy óriási jó hírrel is: Daninak nincs szüksége légzéstámogatásra, önállóan lélegzik. :)
Utószó:
Hála az égnek, szövődmény nélkül megúszta a koraszülést, csak híznia kellett.
33+2-re született meg, 1280 grammal és 34 cm-rel. 8 nap PIC után elkerült egy PIC II-es kórházba, a "hizlaldába". Összesen 25 napot töltött kórházban, ebből 17 napot inkubátorban.
Mára már egy igazi kis örökmozgó, boldog, kiegyensúlyozott Szeretetgombóc.
Köszönöm, hogy elmesélhettem.
Dalma
Képünk illusztráció.
