A tragikus hír utáni napon hazaengedtek a kórházból - de még aznap este majdnem vissza is kerültem. Megindult ugyanis végre a tejem, amit már a kórházi bentlétünk alatt is folyamatosan igyekeztem szívni a mellszívóval - ám a sokadik vérvétel eredményére és a zárójelentésre való végtelen, „mindjárt indulunk” várakozás közben már nem volt lehetőség még egyszer utoljára leszívni. Ennek eredményeképp mire hazaértünk délután háromkor, a melleim brutálkemények lettek és fájtak a beinduló tejtől, úgyhogy szinte első dolgom volt összerakni a bérelt mellszívót. Hogy elmúljon a feszítő érzés és a betonkeménység, egy alapos, félórás fejéssel indítottam - miközben a férjem, aki addigra összeszedte a fiúkat az iskolából, elment segíteni szegény barátnőnk férjének, engem és a négy gyereket a szüleimre bízva.
Nem érdekel, mennyire sok szenvedéssel járt, hogy ő itt legyen, mert így is megérte... - gondoltam, míg néztem a kis alvóbabát, akinek pont olyan szőrös a fülcimpája, mit a középső bátyjának volt, és akinek még egy héttel a születése után is jól látszódott a bevérzés a szemeiben.
Másnap reggel, mikor a babát a kötelező gyerekorvosi vizitre vittük apámmal (én meg se bírtam emelni a gyerekülést, nemhogy cipelni, férj pedig a fiúkat vitte iskolába) a gyerekorvosnak csak úgy mellékesen feltettem a kérdést, szerinte mitől fájhat a bal karom annyira, hogy lassan már felemelni se bírom: ez csak a branülök miatt van, amiket beszúrtak, vagy valami más?
Az előzmények ismeretében a gyerekorvos azonnal átküldött egy angiológus kollégájához a faluban. Fél órán belül már a kezemben is volt a diagnózis: trombózis a bal karban.
Azt se tudtam, sírjak-e vagy nevessek ezen az újabb fordulaton... mível vérhigítót már amúgy is szedtem a műtét miatt, ezért az egyetlen dolog, amit tenni tudtak, hogy extra adagot írtak fel belőle, és az eredetileg kötelező három hét helyett nyolc hétig kellett szúrni. A combom már most is olyan volt, mint egy tűpárna, tele kék-zöld véraláfutásokkal - de a „szoptatás” (értsd: mellszívás) miatt nem kaphattam tablettás, csak injekciós verziót. Úgyhogy szúrtuk tovább.
Ezután már csak laza levezetés volt, hogy három nappal később, mikor a szüleim már elmentek haza, egy random pelenkázásnál azt vettem észre, hogy a lányom köldökcsonkja furcsán nedvedzik, és állatira büdös. Jobban megnézve az alhasát, mintha egy piros vonalka is ott lett volna.... Férj rohanva vitte be a babát az ügyeletre, míg én otthon ültem a három fiúval, akiket leültettem mesét nézni, én pedig igyekeztem úgy sírni, hogy ők ne lássák és ne ijedjenek meg tőle. Szinte biztos voltam benne, hogy N. köldökcsonkja elfertőződött és vérmérgezést kapott, és most meg fog halni... utólag irreálisnak hat a félelem, de abban a felfokozott idegállapotban, amiben már napok óta voltam, nem tudtam megnyugodni.
Csak folytak a könnyeim, miközben teljes szívemből imádkoztam azért, hogy ne haljon meg a tíznapos gyerekem. Senkinek nem kívánom azt az egy órát, amit kétségek közt, tépelődve és zokogva töltöttem, egészen addig, míg hírt nem kaptam róla a férjemtől, hogy fals riasztás volt az egész, az orvos szerint a csonk ugyan nem szép, de szepszisről hál'istennek szó sincs, úgyhogy hazaengedték őket.
Folyt. köv.
Shadow
Shadow blogját itt tudjátok követni: shadowinfrance.com
