Nemrég egy óvodai szülői közösségben felmerült a kérdés: mit lehet kezdeni azokkal a szülőkkel, akik poénokra, szekálásra építik a kapcsolódásukat a gyerekeikkel? Akik viccesnek szánják a cikizést, de valójában a gyerek maga sem találja ezeket a helyzeteket humorosnak. Valamiért ezek a szülők többségében az apukák táborából kerülnek ki, ezt még nem fejtettem meg, hogy miért, pszichológiai szempontból biztosan van rá magyarázat, de ezzel most nem foglalkoznék, inkább a jelenséget próbálnám megérteni, mint gyakorló szülőtárs. Nézzétek el nekem, hogy főleg az apukákat hangsúlyozza majd a cikk, ebben nincs szándékos általánosítás, sem sztereotípia, vagyis próbálom mindezt elkerülni.
Személy szerint nekem is volt dolgom ilyen helyzetekkel, és elgondolkodtatott: vajon hogyan segíthetünk a férfiaknak abban, hogy apaként is megtalálják a megfelelő egyensúlyukat?
Másképp szocializálódtak
Persze, ez az elsődleges magyarázat. Biztosan sok apuka maga is ilyen modellt kapott: az édesapja ritkán mutatott gyengédséget, a szeretet nyelvét inkább viccelődésben, szigorban vagy direkt cselekedetekben fejezte ki. Ha ez a minta belénk égett, felnőttként már észre sem vesszük, amikor a humorunk bántó, hiszen annak idején mi is ebben nőttünk fel.
A társadalmi elvárások sem segítettek, ugye. A fiúknak azt tanították: „a férfi erős, nem nyavalyog, nem mutatja ki az érzéseit”. Ha egy kisfiú gyengéd szeretetet mutatott, sokszor kinevették, esetleg megszégyenítették. Ha pedig valaki gyerekkorában nem kapott megerősítést az érzelmek kimutatására, felnőttként nehezen fogja ezt gyakorolni. Nem fogja megtalálni az őszinte és direkt érzelmei útját és ennek megfelelően kezeli ezt az egészet a gyerek oldaláról is.
Mit tehetünk, ha azt látjuk, hogy a társunk „piszkálós” szülő?
Először is fontos megérteni, hogy a legtöbben nem rossz szándékkal csinálják. Ez az ő kapcsolódási módjuk, ahogy szeretetüket kifejezik. A kulcs az, hogy segítsünk nekik felismerni, hogy a gyerek nem mindig éli meg pozitívan ezt a humort.
Néhány lépés, amivel finoman segíthetünk:
Mondjuk el, mennyire fontos, hogy mint apuka jelen van, hogy törődik a gyerekkel. Hogy minden bizonnyal a gyereknek ő a példaképe, a viselkedését, amiket mond és ahogy cseleszik, mind-mind utánozni fogja a gyerek.
Adjunk visszajelzést a gyerek oldaláról is. Nem az a legjobb út, ha csak annyit mondunk: „Ne csináld ezt!”, hanem ha rámutatunk: „Látod, hogy elszomorodik ilyenkor?”.
Nem kell a viccelődéstől elbúcsúzni, lehet rá találni alternatívákat is, segíthetünk kitapasztalni a gyerek számára is komfortos humorformákat.
A generációk szocializációs folyamatainak változása következtében szerencsére ma már egyre több apa tudatosan törekszik arra, hogy ne csupán a „kemény, erős védelmező macsó” szerepben maradjon, hanem megengedje magának a gyengédséget is.
Ez egy tanulási folyamat, amelyben fontos szerepe van annak, hogy minderre a környezete hogyan reagál. Ha egy apa azt érzi, hogy ha gyengéd, akkor kevésbé „férfi”, akkor nehezebben fog változni. Ha viszont megerősítést kap arról, hogy az érzelmi elérhetősége az egyik legnagyobb erőssége lehet, akkor sokkal nyitottabb lesz.
A gyerekkel is van dolgunk
Lényeges, hogy odafigyeljünk azokra az apró viselkedésmintákra, amelyek hatással lehetnek a lurkó érzelmi fejlődésére. Például sok kisfiú úgy próbálja felkelteni egy kislány figyelmét, hogy húzza a haját vagy csipkelődik vele. Ugye, ez már-már egy közhely is, a lányos szülők azt mondják otthon: „Ó, ha bokán rúgott ma az Ádi, akkor biztosan tetszel neki!” – ha belegondolunk, ez komplett őrület. Ezekkel a megjegyzésekkel tulajdonképpen megerősítjük Ádi viselkedését, validáljuk a szekálós szülő, az apuka poénjait, a fiúkat, férfiakat egyfajta furcsán kommunikáló dromedárnak beállítva a családban. A hajhúzás, bokán rúgás csak egy rosszul tanult reakció, amelyet nem szabad egyszerűen elintézni egy legyintéssel. Ugyanakkor a megszégyenítés sem megoldás. Inkább érdemes segíteni a gyereknek megérteni, hogy az érzelmek kifejezésére léteznek tiszteletteljesebb és kedvesebb módok is. Ezt akár meséken vagy jól ismert történeteken keresztül is érzékeltethetjük: „Gondolj csak bele, a királyfi sem tépte meg a királylányt, miután legyőzte a sárkányt. Talán neked is érdemes máshogyan közeledni.”
Soha nem késő
Bármilyen mintával is nőtt fel valaki, sosem késő változtatni. Ha egy szülő felismeri, hogy néha bántó lehet a humora, már egy lépéssel közelebb van a tudatosabb és felelőségteljesebb attitűdökhöz.
Az önismeret, az empátia tanulható, és minden szülőnek érdemes belegondolnia: milyen mintát szeretne hagyni a saját gyerekeinek? Ha azt, hogy a szeretet lehet meleg, elfogadó és bátorító is – akkor ott van az esély, hogy a következő generáció már új mintát örökítsen tovább.
A Gizi
