A családi élet egyik legnagyobb tragédiája, amikor az egyik hozzátartozó szenvedélybetegséggel küzd, hiszen ilyenkor nem csupán a függőség által rombolt mindennapokkal, az ilyenkor szükségszerű veszteségekkel kell megküzdeni, hanem azokkal a bonyolult érzelmi terhekkel is, amelyet ez a helyzet generál. A családtagok – legyenek szülők, testvérek, gyerekek vagy partnerek – saját bőrükön tapasztalják meg, milyen hatással van a függőség az életminőségre, és mennyi mindent elveszítenek általa. A helyzet a függőnek is borzasztó állapot, de nem kíméli a vele együtt élő családtagokat sem. Sőt.
Az addikció nem csupán az érintett személy problémája, hanem az egész családot megbénítja. A mai addiktológiával kapcsolatos pszichológiai szemlélet alapelve, hogy ne engedjük meg magunknak, hogy a szenvedélybeteg hozzátartozó mellett csendben maradjunk, és csak tűrjük a helyzetet. A segítő szervezetek sok esetben a függőséggel küzdő szülők gyermekei számára csoportokat, kiadványokat, szakemberképzést vagy aktuális adománygyűjtő kampányokat indítanak, lehetőségeik és fókuszuk szerint – ami azt mutatja, hogy az összefogás, a helyzettel való szembeállás, a közös támogatás létfontosságú. Az ilyen kezdeményezések segítenek abban, hogy a családtagok ne érezzék magukat elhagyatottnak a függőség felszámolásához vezető harcban. Ezzel már csak élni kellene, erre vonatkozóan viszont nincsenek adatok, hogy mennyire használják ki ezeket a lehetőségeket a függőségben élők családtagjai, mert akik nem élnek vele, azok láthatatlanok maradnak a statisztikák számára.
Számomra megrázó, amikor egy kisgyerek van olyan helyzetben, hogy a szülei vagy akár csak az egyikük életromboló függőséggel él. Nagyon leegyszerűsítve: a gyerekek számára a szülő az első és legfontosabb minta, és a gyerek sosem ítéli meg helyesen, nem szembesíti önmagát azzal, hogy amit anyu vagy apu csinál, az rettenetes, egyszerűen csak úgy fogadja el őket mintának, ahogy éppen vannak. Rossz érzései, nyomasztó szorongásai vannak, de ezeket nem veszi elő, nem használják fel és ami a legfontosabb, kifelé, a családon kívül félnek megmutatni.
A kicsik tehát nem tudják eldönteni, hogy a szülő viselkedése helyes vagy hibás – egyszerűen csak érzik, hogy valami nincs rendben. Ez az érzelmi bizonytalanság önbizalomvesztéshez, szorongáshoz, vagy akár mély belső konfliktusokhoz vezethet. Gyakran előfordul, hogy a gyermekek az addikció miatt kialakuló feszültséget nem tudják megfelelően kifejezni, ezért belül őrlődnek, vagy éppen nyugtalanul reagálnak, ami hosszú távon befolyásolhatja az önbizalmukat és a későbbi társas kapcsolataikat.
A gyermekek számára a szülő a legfontosabb példakép, és ha látják, hogy a felnőttek képtelenek nyíltan beszélni a függőség okozta nehézségekről, az automatikusan zavart kelt a saját belső világukban. Egy ideális helyzetben a családtagok – különösen a szülők – megosztják egymással az élményeiket, és támogató környezetet teremtenek, ahol a gyermek is megértheti, hogy a függőség hogyan hat az egész családra. A valóságban nagyon sok függő ember küzd azzal, hogy egyáltalán eljusson a betegségtudatig, és ne tagadja az állapota súlyosságát.
A támogatás több útvonalon is elérhető: önsegítő csoportok, egyéni pszichoterápia, családterápia vagy akár hozzátartozói konzultációk révén. Az egyéni és csoportos terápiás folyamatok lehetőséget adnak arra, hogy a családtagok egy hasonló cipőben járó sorstárs-csoporton belül kifejezzék érzéseiket, megoszthassák egymással félelmeiket, megküzdési stratégiáikat. Bár nincs egyetlen „csodarecept”, ami mindenkit megmentene, az ilyen támogatási formák segíthetnek abban, hogy a hozzátartozók újra megtalálják önmagukat a nehézségek között, érezhessék, hogy nincsenek egyedül, hogy lehet kiút ebből a nehéz helyzetből.
Az addikció gyakran két ellentétes erőt hoz létre a családban: egyik az érintett szenvedélybeteg, a másik pedig a hozzátartozó, aki mindent megtesz a megmentéséért. A gyermekek esetében ez a kettősség még intenzívebb, hiszen a szülő viselkedése meghatározza a gyermek érzelmi világát. Az érzelmi tükröződés komoly szorongást válthat ki, ha a gyerek egyedül marad a kétségeivel, nem kapja meg a kellő támogatást.
Ilyenkor egy „külsős” – barát, munkatárs, távoli rokon – is sokat segíthet abban, hogy a hozzátartozók saját érzelmeiket is kezeljék, és ne engedjék, hogy a függőség uralja a családi kapcsolatokat. A segítségkérés – még ha nehéz is – és a támogatási csoportokban való részvétel alapvető lépés lehet abban, hogy a család tagjai képesek legyenek a függőségből fakadó problémákra konstruktív módon reagálni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy általában egy drámai esemény vezet odáig, hogy maga a függő kérjen segítséget. Ez az esemény lesz a katalizátora annak, hogy beinduljanak az önvédelmi reflexek és eljussunk a pontig, a függő kimondja, hogy beteg, és a helyzet már kezelhetetlen számára. A gyerek, ha még kicsi, biztosan nem fog segítséget kérni direktben a szülő nevében, legfeljebb jeleket ad a környezetének arról, hogy baj van. A családban élő felnőttekre, leginkább magára a függő személyre vár ez a feladat.
Ne feledd: a segítség mindig elérhető, csak az első erőfeszítő lépést kell megtenned. Ezzel nem árulod el azt, akit szeretsz, éppen ellenkezőleg, felemeled és megmented őt, és ami nagyon fontos, a gyerekeidet is.
Hajni, egy felépülő függő szülő
