Család kockás papíron – tudatosabb pénzügyek

Három gyerek mellett az ember hajlamos azt hinni, hogy azért nagyjából tudja, mire megy el a pénz. Pelenkára, cipőre, ételre, meg arra a sok apróságra, amit „most még gyorsan” bedobunk a kosárba. Én is ebben az illúzióban éltem sokáig. Elvileg jól élünk, van munkánk, nem számolgatjuk a forintokat a pénztárnál – és mégis, minden hónap végén ott álltam ugyanazzal a kérdéssel: hova lett az összes pénz?

Tavaly januárban, egy különösen költekezős december után, amikor a karácsony, a szilveszter és az „új év, új kezdet” lendülete egyszerre csapott arcon, tettem egy fogadalmat. Nem diétát, nem edzéstervet, nem „idén türelmesebb anya leszek” típusút. Hanem azt mondtam: egy évig kiadáskövetést vezetek. Komolyan. Nem érzésre, nem fejben, nem „nagyjából”, hanem ténylegesen, előveszek egy kockás papírt. 

Nem volt mögötte semmilyen pénzügyi válság. Egyszerűen csak elegem lett abból, hogy felelős felnőtt nőként fogalmam sincs, mire folyik el havonta egy kisebb nyaralás ára, ha éppen semmi extra kiadásunk nem volt, nem romlott el semmi a háztartásban és éppen nem kellett mindhárom gyereknek új cipőket venni. 

Az elején persze ez titkon kicsit nevetségesnek, ugyanakkor meglepően nehéznek is tűnt. Három gyerek mellett listát írni? Ugyan már. Az élet nem egy Excel-tábla. Sosem voltam elég precíz ehhez. Illetve nálam is ott van a bankkártyák világának rejtélye: a legtöbbször kártyával fizetek, ami köztudottan egy kevésbé kontrollálható pénzköltést jelent, és persze, az ember nem rántja elő a cetlit és írja fel azt a fél kiló almát a sarki kisboltban, amikor éppen rohan a gyerekekkel az edzésre, vagy a suliba. Estére mindez feledésbe merül, örülünk, hogy egy újabb napot túléltünk, minden gyerek alszik végre, készen vannak a házifeladatok, jönnek az álommanók és békés csend honol a házban. Ilyenkor már nincs kedvem elővenni a kiadás listát és bevésni az almákat. 

Aztán mégis elkezdtem. Elsősorban nagyon kíváncsi voltam, tényleg hogy állunk. Először csak a nagyobb tételeket jegyeztem be, amik elől nincs menekvés: rezsi, bevásárlás, különórák. Aztán szépen, lassan felsorakoztak a kisebbek is. A napi „csak egy kávé”, a „gyors pékség”, a „szegény gyereknek még egy kis nasit” kategória. És ott, azon a ponton kezdett fájni a dolog.

Itt értettem meg, hogy a kiadáskövetés ugyanis nem csak számokról szól. Hanem szembenézésről. Arról, hogy mennyi pénzt költök fáradtságból. Jutalmazásból. Kompenzálásból. Arról, hogy egy hosszú nap után mennyivel könnyebb rendelni, mint főzni. Vagy hogy mennyire hajlamos vagyok „megérdemlem” alapon vásárolni, amikor igazából csak pihenésre lenne szükségem.

A listák ebben az esendő énemben lettek a legjobb barátaim. Bevásárlólista, heti menüterv, iskolai költségek listája, ajándékötletek gyűjtése egész évre. Kemény menet volt, de a sorvezetők és a szigorúbb önkontroll alapvetően jót tett. Na, nem azért, mert ettől hirtelen minden olcsóbb lett, hanem mert kevesebb lett az impulzus. Kevesebb az „úgyis kell” dolog, ami valójában csak jól esik. A lista csak csendben ott volt, és emlékeztetett rá, hogy gondolkodtam már erről korábban.

Az egyik legnagyobb felismerés az volt, hogy a kiadáskövetés nem a spórolásról szól. Nem arról, hogy mindent megvonunk magunktól. Hanem arról, hogy tudjuk, valójában mire mondunk igent. Egy év alatt nem lettünk aszkéták. Ugyanúgy járunk programokra, veszünk könyvet, néha feleslegesnek tűnő dolgokat is. Csak most már tudatosan. És ez furcsa módon megnyugtató.

Három gyerekkel a pénzügyek egy része érzelmi terepen mozog. Mert ott van a „ne maradjon ki”, a „ne érezze kevesebbnek”, a „nekem gyerekkoromban nem volt” gondolatok sokasága. Ezek nagyon erős érvek a költekezés mellett. A kiadáskövetés segített abban, hogy ezeket a félig érzelmi igényeket ne automatikusan váltsam meg egy bankkártyával. Hogy megálljak egy pillanatra, és eldöntsem: ez most valóban szükséglet, vagy inkább bűntudat.

A bankkártya használat kényelmes dolog, ezt nem vitatom. Én sem lettem készpénz-párti forradalmár, de például az sokat segített, hogy bizonyos kiadásokat tudatosan készpénzhez kötöttem. A „napi elszaladok ide-oda” költések sokkal kézzelfoghatóbbak, amikor tényleg elfogy a pénz a pénztárcából, nem csak egy szám csökken egy alkalmazásban.

Közben persze a bankkártya és az online világ sem ördögtől való – teljesen megértem, hogy a napi rutin elválaszthatatlan része a kártyás fizetés. A költésösszesítő appok például ebben tudnak segíteni, és egészen kijózanítóak tudnak lenni: amikor kategóriákra bontva látom, mennyi ment el „apróságokra”, rögtön érthetőbbé válik az a bizonyos hó végi kérdés. Használatuk egyszerű, automatikussá válhat és nem igényel sokkal több időt, mint a tényleges papírra felírások. 

Az online vásárlásnál is kialakult egy új szokásom: nem veszek meg mindent azonnal. Ez egyébként is egy veszélyesebb terep, itt sosincs bevásárlólista, az ember csak meglát valamit és máris kész a baj. A módszerem egyszerű és nagyszerű: beteszem a kosárba az „azonnal kell” dolgokat, ott hagyom és alszom rá egyet. Meglepően sok dolog marad végül a virtuális polcon, mert másnap már nem is tűnik minden olyan nélkülözhetetlennek. Ez az egyetlen változtatás is rengeteget segített az impulzusvásárlások visszafogásában.

A bevásárlólisták pedig – bármennyire unalmasan hangzik – továbbra is kulcsszereplők maradtak. Indulás előtt, nagyobb költések előtt, ünnepek közeledtével. Hagyok rá időt, hogy elkészüljenek. Nem betonbiztos szabályokként, sokkal inkább kapaszkodóként, amik emlékeztetnek arra, hogy gondolkodtam már erről, nem most, fáradtan, kapkodva kell eldöntenem mindent.

A „spórolósabb” év végére egyébként nem lettünk gazdagabbak. Viszont lett egy pontos képem arról, mennyi pénz megy el ételre, mennyi szolgáltatásokra, mennyi apró, észrevétlen költésekre. És lett egy olyan tudásom, amit korábban nélkülöztem: bizalom a saját döntéseimben. Mert amikor tudom, hogy belefér, akkor nem rágódom. Amikor meg nem, akkor már nem magyarázom túl.

A legnagyobb hozadéka nálunk ennek a tudatosságnak az lett, hogy így a gyerekek is láttak, észrevettek ebből valamit. Persze nem a számokkal, táblázatokkal traktálom őket, hanem csak beszélgetünk róla, mi az, amit most kihagyhatunk a kosárból és miért. Ezzel máris adok egy új mintát. A korábbi gondtalannak tűnő költekezés helyett valami olyasmit érzékelnek, hogy lassan egy éve közösen tervezünk. Hogy nem minden azonnali. Hogy a pénz nem tabu, de nem is varázslat, így könnyen el is fogyhat. A pénzünk egy eszköz, amivel lehet jól és rosszul is bánni.

Most, egy év után, már nem vezetek minden bevásárlólistát olyan megszállottan. De a kiadáskövetés szemlélete maradt, csak már fejben is sokkal jobban megy. A listák is maradtak. És maradt az a furcsa, felnőttes elégedettség, amikor hó végén többé már nem egy hidegzuhany meglepetés a számlaegyenleg.

Nem lettem pénzügyi guru. Csak egy kicsit tudatosabb anya. És ez – három gyerek mellett – pont elég nagy eredmény. Megbeszéltem a gyerekekkel, hogy az év végére közösen összehozott spórolt pénzből elmegyünk pár napra, csapunk egy tavaszi kirándulást. 

Sok meg nem vett nyalókából és boltban hagyott játékból lesz egy felejthetetlen, madárcsicsergős, húsvétváró csavargásunk a tatai Fényes-forrásoknál, amit az egész család imád. Kalandra fel!