A magyar irodalom jelenleg egyik legsikeresebb írója sűrű időszak elé néz. Fejős Évának hamarosan két új könyve jelenik meg és már a tengeren túlra is eljutott néhány írása. Az írónővel egy budai kávézóban beszélgettünk a könyveiről, magáról és arról is, mi az, amire még szerinte sincs megoldás. Interjú.
Mesélj egy kicsit a hamarosan megjelenő két regényről!
Kezdem először a másodikkal. A Mert nekünk szeretnünk kell egymást című könyvem július elején kerül az üzletekbe. Nagyjából egy éve írom ezt a regényt, mostanában fogom befejezni, és szerintem ez az eddigi egyik legkülönlegesebb történetem. Van benne egy fantasy-szál, nagyon élvezem ezt a fajta játékot, ami a valóságot és a képzeletet köti össze.
A másik, a Száz éjjel vártam című regényem áprilisban jelenik majd meg. Nem mindennapi ennek a kéziratnak a története. Néha itt-ott fellelek régebbi írásaimat, amikről az évek során el is feledkeztem. Így történt ez a Száz éjjel vártam esetében is. Anyu számítógépén bukkantam rá, elkezdtem olvasni, és annyira szórakoztatott a történet, hogy úgy döntöttem, elhozom az olvasóimnak. Humoros, érzelmes sztori, középpontjában Andival, az éppen munkanélkülivé vált délegyházi angoltanárnővel, aki nemrég szakított a pasijával.
Hogy lehet, hogy egy nagyjából 10 éves kézirat még mindig megállja a helyét?
Nem tudom, de abszolút mai a hangvétele, ráadásul – úgy érzem – bátran vállalható. Nyilván azóta, hogy ezt a kéziratot (a kétezres évek elején) megírtam, érettebb lett a szövegem, de a több szálon futó történetvezetés már akkor is jellemző volt rám. Szerintem sokkal lazábban írtam, egyáltalán nem éreztem annak a felelősségét, hogy mi lesz, ha ezt a regényt majd sokan elolvassák.
Mennyire táplálkoznak a regényeidben lévő kalandok a te életedből? Tudsz mesélni nagyon emlékezetes saját élményt, ami bekerült valamelyik könyvbe?
Éppen a napokban kaptam egy pólót az egyik barátnőmtől, amire azt a szöveget íratta rá angolul, hogy „Légy óvatos... mert bármikor az egyik regényemben végezheted!”. Ezzel arra utal, hogy például az egyik hősnőm az ő lakásában „lakik”. Beleszövök saját élményeket is a regényeimbe, de alapvetően a fantáziámra hagyatkozom.
Konkrét élményem is van persze. A Cuba Librében az a rész, amikor a hősnőim attól tartanak, a kísérőiknek szegődött kubaiak végül nem étterembe fogják vinni őket, hanem túszul ejtik vagy kirabolják mindkettejüket. Aztán kiderül, hogy valóban Havanna egyik legjobb, és talán legeldugottabb kis éttermébe kalauzolják el a regényhősöket, mint ahogy ez velünk is megtörtént. De rengeteg efféle élmény kerül a könyvekbe, persze nem mindig pontosan úgy, ahogy átéltem.
Az olvasóid vélhetően a könyveid alapján ismernek meg téged, egybeforrsz a szereplőkkel számukra. Mi a közös benned és bennük?
Tudom, hogy tudathasadásosan hangzik, de minden szereplőm bennem él, valamennyire nyilván mindegyikük „én vagyok”, de valójában a legtöbb hősömmel nem mutatok hasonlóságot. Néhányan a szereplők közül persze emlékeztetnek rám, és egészen korai élményeim is visszaköszönnek egyik-másik történetben.
A Dalmában – aminek a hőse egy kislány – például Dalma nem véletlenül utálja annyira az óvodát: ebbe beleszőttem a saját régi élményeimet. Emlékszem, anyu felhívott, amikor megjelent a könyv, és megkérdezte: „Te tényleg ennyire utáltál óvodába járni?”. Én pedig azt hittem, mindig tudta, hogy igen.
Milyen értéket szeretnél közvetíteni az olvasóidnak? Van benned népnevelői vágy, amit a regényeken keresztül szeretnél eljuttatni?
Mindig önmagamnak írtam, és most is csak a saját szórakoztatásomra írok. Nem küldök szándékosan semmiféle üzenet a könyvekben, ez félre is vinné a történetet. Nagyon jó, ha az olvasók néhány órára – amíg a könyvet olvassák – kikapcsolódnak a mindennapokból, belecsöppennek a regény világába, és talán nem foglalkoznak a saját problémáikkal.
Pedig én is olvastam, hogy volt, aki megváltoztatta az életét valamelyik könyved hatására, állást változtatott vagy elköltözött.
Ez olyan bónusz, amit sosem fogok megérteni, de mindig hálás leszek érte. Sokan írták, írják és mondják, hogy a regényhőseim adják nekik a bátorságot ahhoz, hogy fontos döntéseket meghozzanak. A regényhőseim bátrak, sokkal bátrabbak, mint én, és még nekem, a szerzőjüknek is adnak erőt a fontos döntéseimhez.
Keresnek-e meg téged szerelmi kérdésekkel magánéleti problémákkal? Mennyire érzed úgy, hogy tudsz tanácsot adni az olvasóközönségednek?
Az első regény megjelenéseim idején sokan kerestek azzal a kéréssel, hogy segítsek megoldani a magánéleti problémáikat. Én nem szeretek kívülállóként ilyen ügyekben javaslatot tenni, úgy vélem, mindenki maga tudja, hogy számára mi a jó út. Aztán idővel valahogy átalakult a dolog: azt mondják az olvasóim, hogy a regényhőseim nagyon sok kérdésükre választ adnak.
Mennyire tartod magad olyan embernek, aki két lábbal jár a földön? Összekeveredik benned a valóság és a képzelet?
Írás közben igen. Amikor benne élek egy történetben, akkor nagyon nehéz kiszakadnom belőle, és olyankor úgy beszélek a hőseimről, mintha élő emberek lennének. De a hétköznapokban a földön járok. Tudom, mikor fogy el a kaja a hűtőből, akkor elmegyek bevásárolni. Nem vagyok konyhatündér, de azért képes vagyok összedobni egy-két könnyű kaját. Pontos vagyok, minden határidőt mindig betartottam, időben befizetem a csekkeket, tehát a földön járok. A kiadóval kapcsolatos ügyek is igényelnek némi gyakorlatiasságot.
Többször említetted a bátorságot. Hogyan éled meg a visszautasítást, hogyan kerülöd el a nehéz helyzetekben a kilátástalanság érzést?
Nekem is voltak nehéz helyzetek az életemben, csak azokat mindig átmeneti állapotnak fogtam fel, és mindig azt reméltem, hogy megoldódnak. Hittem benne, ha engem szórakoztat és szeretem, amit csinálok, akkor annak meglesz a jutalma. Szóval szerintem mindig legalább annyira optimista voltam, mint a regényhőseim.
Számomra a legnehezebb az, ha belegondolok, hogy elveszíthetem, akit szeretek. Apu halála után próbáltam az elengedést, de most is naponta eszembe jut. Az egyetlen, amit nem tudok feldolgozni, ha valakin, aki fontos nekem, nem tudok segíteni, és elveszítem őt. Egyébként minden helyzet megoldható.
Lehet úgy élni, mint a szereplőid?
A szereplőim többsége ugyanolyan hétköznapi ember, mint amilyenek mi vagyunk (eltekintve néhány kivételtől). Persze, hogy lehet úgy élni, mint ők, ezen sosem gondolkoztam, mert számomra nyilvánvaló, hogy ők is élnek – legalábbis a képzeletemben.
Hogyan tovább? Már vannak megjelent és készülő könyvek, kiadó. Mi a következő?
Elhatároztam, hogy megpróbálom elvinni a könyveimet angol nyelvterületre is. A Bangkok, tranzit angol nyelvű verzióját Amerikában könyvesbloggerek olvassák, és folyamatosan véleményt mondanak és írnak róla. E-könyvben már néhányan meg is vásárolták, és halkan mondom, hogy egy kinti kiadóval is tárgyalásban vagyok. Most készül a Nápolyi vakáció angol nyelvű fordítása, nyárra lesz kész, nem teljesen lehetetlen, hogy addigra szerződésem lesz egy amerikai könyvkiadóval. Persze ez egyelőre még csak álom, de minden így kezdődik.
