A Híradósokat általában szigorú embereknek tartják, hiszen egy hírműsorban a műfaji sajátosságok miatt ritkán látni egy-egy műsorvezető érzelmes oldalát. Erős Antónia azonban a való életben egészen más, híres kifejezetten jó humoráról és természetességéről, ami nemcsak házasságában, hanem az ikreivel való foglalkozásban is megmutatkozik.
Valóban olyan szigorú, mint amilyennek a televízióban látszik?
Igen is, meg nem is, de nem esik nehezemre fegyelmezni magam. A híradó stílusához ez illik. Sokféle műsorban dolgoztam, és talán az sem véletlen, hogy a híradó lett a végső választás. Közel áll hozzám a fegyelmezettség, kiegyensúlyozottság, határozottság, amit ez a műfaj megkövetel, ugyanakkor nem a híradó vagyok.
A magánéletemben nem járok feszes kosztümökben, sportcipőt és farmert hordok, és szerencsére az RTL Klub hírigazgatósága is egy szabad szellemű közösség. Ennek és a műfaj változásainak köszönhető, hogy az utóbbi egy-két évben a humor is előtérbe került a műsorban, amit Szellő Istvánnal, összeszokott párosként be is szoktunk mutatni. A visszajelzések szerint pedig az emberek nagyon is szeretik, ha mi is megmutatjuk az emberi oldalunkat.
Az RTL-es szerződése és a házasságkötése szinte egy időre esett. Nagy változás lehetett mindkettő.
Komoly döntés volt mindkettőnk részéről, amikor elvállaltam a csatorna ajánlatát. Előtte egy helyen dolgoztunk, de nem együtt, mindketten tévéztünk Pécsett. Nagy dilemma volt, hogy a kiegyensúlyozott, normális vidéki életünket lecseréljük-e egy újra, egy teljesen ismeretlenre, ahol család és barátok nélkül csak ketten vagyunk egymásra utalva.
Sokat gondolkoztunk, hogy ér-e ekkora kockázatot, mi van, ha mégsem jön be? A férjemnek akkor még állásajánlata sem volt, csak nekem. Végül rájöttünk, hogy nem lehet kihagyni ezt az ajánlatot. A kapcsolatunkban nem történt változás, magunkban biztosak voltunk. Felnőttként házasodtunk össze, én 27, ő 29 volt. Pontosan tudtuk, hogy mit akarunk az élettől.
Mindig együtt döntenek a férjével?
Ezek jelentős dolgok voltak, abban midig, de az apró-cseprő dolgokban is erre törekszünk. Kevés dologban döntünk önállóan, ugyanis lehet, hogy neked csak apróságnak tűnik az a valami, amit úgy gondolsz, egyedül is meg tudsz oldani, később pedig kiderülhet, hogy a másiknak az nagyon is fontos lett volna. Az életünk kilencven százalékát együtt töltjük, jól működünk együtt, de ehhez persze sok kompromisszumot kell kötni.
Például amikor Matyi és Szonja tíz hónaposak lettek, és visszamentem dolgozni, a férjem maradt otthon gyesen, az is ilyen volt. Ő kötetlen munkában volt akkor, én nem. De az ilyen akadályokat mindig jól vettük. Ebben segített az is, hogy az én időbeosztásom nagyon családbarát, szemben azokéval, akiknek akkor is 10–12 órát a munkahelyükön kell tölteni, ha gyerekük van. Az anyák ilyen feltételek mellett vissza sem tudnak menni dolgozni.
Én délután megyek munkába és fektetésre, esti mesére már itthon vagyok. Igaz, így kicsit későn fekszenek a gyerekek, de ez jól beilleszthető egy család életébe. A kollégáim is rengeteget segítettek, így István is, eleinte ugyanis később érhettem be és előbb mehettem haza, így még a szoptatást sem kellett abbahagynom, amit egyébként nagyon fontosnak tartok. Most is, napközben együtt tudunk lenni a gyerekekkel, akik még csak heti három napot mennek oviba. Tulajdonképpen többet vagyunk együtt, mint bármelyik család.
A házasságkötés után viszonylag sokára érkeztek az ikrek, Szonja és Mátyás. Miért?
Sokáig magunk sem tudtuk, hogy mit akarunk, és ha akartunk is gyereket, az sem volt szinkronban. Amikor a férjem mondta, hogy jó lenne, én mondtam, hogy inkább utazgassunk még, vagy éppen fordítva. Azt hiszem, erre meg kell érni. Akkor vállaltunk gyereket, amikor mindketten nagyon akartuk.
Megváltozott valamennyire a kapcsoltuk a két gyerek érkezésével?
Az alapjaiban semennyire, de ez egészen nyilvánvalóan egy teljesen más élet. Az idegek, az érzések máshogy működnek, olyanokat érzel, amiket előtte soha. Egy nő az anyaságtól teljesen kicserélődik.
Idillinek tűnik a kapcsolatuk. Nem is szoktak veszekedni?
Ha konfliktus is van, nagyjából ugyanazon, mint más házaspároknál. A férfiak általában – és a férjem is ilyen – előbb gondolnak arra, hogy kellene egy új tévé vagy más műszaki cikk, szerintem meg éppen ráérne a cseréjük. Ebben nem mindig értünk egyet.
De szoktak olyan összezörrenéseink lenni, hogy például én miért szóltam rá a gyerekre, ő pedig miért nem. Húsz év után azt hiszem, nincs min komolyabban veszekedni, ugyanis nincs feldolgozatlan, megoldatlan problémánk. Ha bajunk van, azt azonnal megbeszéljük, a férjem nem is tartja magában a véleményét, nagyon nyílt. Én hajlamosabb vagyok napokig rágni valamit magamban.
Egy interjúban azt mondta, nem hagyná itthon a gyerekeit, míg nyaralni megy. Miért?
Nem tudom elképzelni, hogy itthon hagynám őket tíz napra, amíg én egy tengerparton nyaralok. Hogy hagyhatnám ki őket ebből az élményből? Persze egy villányi borhétvége, vagy egy négynapos prágai városnézés más – nem gyereknek való programok. Harmincnyolc éves koromig azt csinálhattam, amit akartam, sok mindent kipróbáltunk, a férjemmel rengeteget utaztunk. Nem hiányzik, nem maradt ki semmi az életemből.
Nem is szoktak a férjével kettesben romantikázni?
Különösebb trükköket vagy praktikákat egymás elcsábítására nem szoktunk bevetni. Két gyerek mellett az is bőven elég tud lenni, ha le tudunk ülni 15–20 percre kettesben egy kávéra egy szép teraszon. Különösebb alkalom sem kell egy jó vacsorához. Számtalanszor előfordult, hogy jöttünk haza és a férjem megbeszélés nélkül bekanyarodott annak az étteremnek az utcájába, amit nagyon szeretünk.
Mitől ilyen boldog a házasságuk?
Nincs titok szerintem, mint ahogy recept sem a hosszú házasságra. A kompromisszumkészség viszont nagyon fontos, az, hogy be tudjuk látni, bizonyos dolgok nem működnek e nélkül. De a kompromisszum ne lemondás legyen, abból ugyanis csak tüskék maradnak.
