Sokan a Barátok közt Bözsi mamájának gyakorlatias, családszerető asszonyaként azonosítják a karaktert játszó Szilágyi Zsuzsát. Ám szerepe természetesen nem mindenben egyezik valós életével. Férje több mint 15 éve, szülei nem sokkal később hagyták magára, azóta egyedül él kutyájával. De sokakkal ellentétben azt mondja, ő egyáltalán nem magányos.
– Úgy hozta az élet, hogy egyedül éli mindennapjait. Miért?
– Ez nem elhatározás kérdése. A férjem több mint 15 évvel ezelőtt elhunyt. Később a szüleimet is elvesztettem, testvérem nincs, mégsem érzem, hogy magányos lennék. Igaz, egyedül élek, de rengeteg szeretett barátnőm van, sok távolabbi rokonra is számíthatok, illetve van egy édes kiskutyám is.
– Egy férj – akivel addig megosztottuk boldogságunkat és problémáinkat – elvesztésén nem lehet könnyen túltenni magunkat. Hogyan tudott ezzel a csapással megküzdeni?
– Az elvesztését a mai napig sem dolgoztam fel, de nem hiszem, hogy ezzel egyedül lennék így. Sok embernek nem megy. Sokat tompít ugyan az idő a fájdalmon, de ez az érzés az ember szíve csücskében, vagy a nyúltagyában mindig is benne lesz. Egy születés vagy egy halál évekkel később is része lesz az életünknek, hozzá tartozik, nem kerülhetjük el a veszteséggel való szembenézést, mi több, az ember sokkal több lesz tőle. A veszteséget jó, ha megtanuljuk feldolgozni, de ha akarjuk, ha nem, az megtörténik és bennünk él tovább.
– Az élet úgy hozta, nem lett gyermekük. Mi volt ennek az oka? Bánja, hogy így alakult?
– Házasságunk alatt gyakran felmerült a gyerekvállalás, de mindig közbejött valami, nem elhatározás kérdése volt. Kapcsolatunk elején a közös otthon megteremtésén fáradoztunk, borzasztóan hajtottunk, életünk alapjait akartuk megteremteni, majd a végeláthatatlan munkák sora következett. Végül addig halogattuk a dolgot, míg kifutottunk az időből. Amikor látok egy focicsapatnyi gyereket önfeledten játszani, sajnálom, hogy nem adatott meg egy saját. Viszont sokszor szembesülök rossz esetekkel, amikor inkább megkönnyebbülök, hogy nincs rajtam felelősség.
– Viszonylag fiatalon vesztette el a férjét. Miért nem kezdett bele egy új kapcsolatba? El tudja képzelni, hogy akár most is betoppanhat az éle-tébe a szerelem?
– Azért nem voltam már akkor sem karonülő... Tovább kellett lépni. A férjem halála után nem sokkal megbetegedtek a szüleim. Ez a munka mellett minden időmet lefoglalta. Később őket is elvesztettem, így sosem volt alkalmam a párkereséssel foglalkozni. De azt vallom, hogy az ember életében bármikor felbukkanhat egy szerelem, igaz, én sosem kerestem. Nem adok fel hirdetéseket, nem keresek őrült mód. El tudom képzelni, hogy legyen valakim, viszont úgy gondolom, hogy az esetemben ez azért lenne nehéz, mert régóta élek egyedül. Kialakult egy életrendem, egyre több a rigolyám, hülyeségem, amihez elég nehéz lehet egy idegennek alkalmazkodni.
– Mivel tudná egy férfi mégis levenni a lábáról?
– Úgy gondolom, eléggé romantikus természet vagyok. Szeretem a jó humorral rendelkező embereket, akik képesek mosolyt csalni mások arcára, ahogy én is. Mindenem a nevetés, ez számomra a természetes. A boldogságot szeretném közvetíteni mindenkinek. Olyan légkörben nevelkedtem, ahol a jókedv garantált volt minden pillanatban. A szüleim 57 évig éltek boldog házasságban, mindig nagyon szerették egymást. Fiatalként kialakult közöttük is a nagy szerelem, ami később náluk is szeretetté váltott át. Idős korukra azonban újból visszataláltak egymáshoz, s a szerelem ismét izzani kezdett köztük. Egymás nélkül nem mentek sehova, és mindig kézen fogva közlekedtek. Nem csoda, hogy így egy harmonikus családban nevelkedhettem, ahol mindennapos volt a bőséges tréfálkozás és a humor. Ezt a pozitív életszemléletet azóta is próbálom közvetíteni és továbbadni. A nagy röhögések és a jó kis zenehallgatások a mindennapjaim részévé váltak.
– Mi az, amit egyáltalán nem tud elviselni? Milyen személyiségeket nem tudna megtűrni maga mellett?
– Semmiképp sem tudom tolerálni, ha valaki nem tartja be azt, amit megígért. Ez nálam alapkövetelmény, ahogy az is, hogy nem szeretem a pontatlanságot, számomra a precizitás elengedhetetlen egy feladat elvégzésében. Ezenkívül nem tudom az adott pillanatban kezelni a durva, agresszív fellépést. Ez a leginkább elfogadhatatlan, nem tudom megérteni, hogy valaki, hogy képes akár szavakkal is bántani a másikat. Ha veszekedés van, egyszerűen lebénulok és csak hosszú percek múlva jut eszembe, hogy mi lett volna a helyes reakció, vagy jó viszontválasz.
Ha több kell az átlagosnál! Keresse a Borsot a Magazinokkal!
