Kismenők-lázban ég, pedig ha jól számoljuk, ez a 13. műsora, mégis olyan lelkes mint talán még soha. Elmesélte kalandját a pityókás kenyérrel, a traktorral, hogy miért vágyott Tillára és azt is, szeretne-e még gyereket.
Hová tűnt a fegyelmezett műsorvezető? A Kismenőkben lubickol, gyerek, nővér, anyuka egyszerre.
Nagyon jó fej, aranyos gyerekekkel vagyok körülvéve a műsorban, nem csak arról van szó, hogy jó a produkció, a teljesítmény. És nemcsak ők, a szüleik is partnerek a történetben. Annyira lelkes mindenki! Mikor megszülettek a gyerekeim, elhatároztam, hogy szerkesztőként nem dolgozom, a munkának ezt a részét nem tudnám már vállalni. De most csapatkapitányként benne lehetek a kreatív munkában. Nagyon élvezem, hogy lehet gondolkodni, Tillával bent ülünk az értekezleteken.
Mi volt az eddigi munkában a legizgalmasabb?
Izgalmas szakasza volt a műsornak, amikor elmentünk a gyerekek otthonába, értesítettük őket arról, hogy bekerültek a műsorba. Intenzív tapasztalás volt. Sokan nehéz körülmények közt élnek, voltak szívszorító pillanatok, de szívmelengető volt látni, hogy a szülők a gyerekeikért kihozzák a lehetőségekből a maximumot.
Került kalandos helyzetekbe?
Az az út például kalandosra sikerült, amikor Lupit, Luppinger Attilát látogattuk meg Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön. Szakadó hóesésben – de úgy, hogy vízszintesen esett – vezettem az erdélyi utakon. Ott kaptunk ajándékba isteni finom pityókás kenyeret. Itthon a férjem megkóstolta, és azt mondta: tudja, hogy kegyetlen utunk volt, de azonnal mehetnék is vissza, csak hozzak, hozzak még.
Ön eszik kenyeret?
Ugye ez nem egy komoly kérdés? Persze, hogy eszem. Imádom a kenyeret. Nem vagyok drasztikusan diétázó lány. Ezt a pityókás kenyeret nem lehetett nem megkóstolni.
Mit történt még?
Amikor a mesemondó kisfiút, Márkot látogattuk meg, akkor vezethettem traktort. Nem is volt nagy ördöngösség, de óriási élmény. És ott van Bertuskám, a tündéri balerina. Ritkán találkozni ennyire ösztönös színpadi emberrel. A legtöbben lebénulnak közönség előtt, megijednek és visszaszaladnak az anyukájukhoz. Ő viszont ott kezd élni és szabadul fel belőle ez az elképesztő cukiság. Óriási rajongója vagyok. Nagy izgalom, hogy mikor hullik ki a mocorgó tejfogacskája. Nekem ő inspiráció, hiszen csak picit nagyobb, mint a lányom, Mici. Minden egyes látogatás hozzá olyan, mint egy tanulmányi kirándulás. Megnézem a játékait, már kifigyeltem egyet, aminek Mici is örülne a szülinapjára.
Ön is szerepelt gyerekkorában?
Mórahalmon már az oviban jazzbalettet tanultam. Ott akkoriban még ez volt az egyetlen lehetőség, minden kislány odament. Ebből jött később a versenytánc. Egyszer nyertünk, másszor kiestünk, nem okozott ez gondot. És már általános iskolában elkezdtem szavalóversenyekre is járni. Kifejezetten ódivatú hozzáállásnak tartom, ha valaki támadja a gyermek-tehetségkutatókat a versenyhelyzet miatt, hiszen már általánosban is járnak a gyerekek versenyekre, valamilyen szakkör vagy sport miatt. Sokan szinte minden hét végén versenyeznek. Nyilván itt is versenyhelyzet van, amiből egyrészt rengeteget tanulhatnak, ráadásul a fejlesztésükre is kiemelt figyelmet fordítunk. Profi tanárok foglalkoznak velük, belekóstolnak ebbe a világba, ami segít eldönteni, milyen irányba menjenek tovább. Nem értek egyet azzal, hogy óvni kellene a gyereket az ilyen helyzetektől. Semmi olyan trauma nem éri őket, ami káros lenne.
Legutóbb a blogjában, Mici és Vencel kalandjait így indította: „Kell egy pszichológus… – suttogom elhaló hangon. – Igen… De nem a gyereknek… – suttogja Palkó.” Nagyon tetszett. Ugye nem gondolta komolyan, hogy konzultál szakemberrel?
Ez a dialógus egy elég kétségbeesett helyzetben hangzott el, ahogy ez a blogbejegyzésből ki is derül. És telefonon egyébként beszéltem is Almási Kitti pszichológus barátnőmmel, de szerencsére ő is megnyugtatott, hogy teljesen természetes az a folyamat, amin keresztülmentünk. A történet röviden annyi, hogy a fogmosásból minden este kisebb balhé kerekedett Micivel. Sokáig a fogkrémmel volt probléma, aztán azzal, hogy ő még nem elég alapos, ezért az apukája mossa a fogát, és Mici azt szeretné, hogy a nyelvéhez ne érjen hozzá a fogkefe. Ebből vannak harcok. Mici határozott, erős egyéniség, és benne van a dackorszakban. Tűzrőlpattant kiscsaj.
Hogy áll a könyve, a Pozitív?
Készen van, a tervek szerint május huszadikán jelenik meg.
PR-fogás volt az a gyönyörű, de merész borítófotó, amin ruha nélkül látható?
A fotónak fontos, mély üzenete van. Egyrészt a meddő nők kiszolgáltatottságát, sebezhetőségét fejezi ki, másrészt az én teljes őszinteségemet, kitárulkozásomat ebben a témában. Úgy éreztem, egyértelmű a mondandóm, és kaptam is rengeteg pozitív visszajelzést, de elfogadom, hogy ez nem mindenkinek fér bele. A borító képe kicsit változott, de az üzenete nem: lehessen végre nyíltan, kendőzetlenül, őszintén beszélni a meddőségről! Sőt az új fotó egyik legfontosabb mondanivalója pont az, hogy nem szabad lesütni a szemünket, szembe kell nézni a problémákkal, és haladni előre a megoldás felé.
Láthatóan jól passzolnak egymáshoz Tillával.
Elképesztően profi szakember, lelkes partner, akivel könnyű megtalálni a közös hangot, és szerintem én sem vagyok nehéz természet. Régi álmom volt vele dolgozni. Rajta volt a bakancslistámon, hogy szívesen dolgoznék Tillával. Magyarország vezető férfi tévései közül talán ő az egyetlen, akivel még nem vezettem műsort, kíváncsi voltam a közös munkára. Minden klappol, remélem kapunk lehetőséget később is.
Mi van még a bakancslistáján?
Nem jut eszembe olyan, amit minden áron szeretnék most megosztani. Addig jó, míg van a szemed előtt újabb és újabb cél, amit meg lehet valósítani.
Esetleg egy harmadik gyermek? Élvezi az anyaságot, simán el tudom képzelni, hogy elbír még egy lurkóval.
Ebből sosem csináltam titkot. Abszolút nyitott vagyok arra, hogy legyen harmadik gyerekünk, de még nem most. Pozitív élmény mindkét terhességem, imádok anya lenni, nagyon szeretnék harmadik gyereket, de ez most nem időszerű. Majd később meglátjuk. Ha megadatik, nagyon boldogok leszünk. De ha nem, nekünk már akkor is kerek a világ!
