<p>Sokan egy órán át álltak sorban szombat reggel a Zeneakadémiánál, ahol végső tiszteletüket róhatták le a gyászolók a másfél hete elhunyt Kocsis Zoltán kétszeres Kossuth- és Liszt-díjas karmester és zongoraművész előtt.</p>
Forrás: MTI/Fejér Bálint
A patinás épület aulájában elhelyezett koporsót már az első fél órában elborították a hófehér rózsák és kardvirágok tömege, a rajongók azonban ezek után is megállíthatatlanul jöttek, így a négyórás nyilvános búcsúztató végére szó szerint fehér virágtengerben pihent a pótolhatatlan tehetségű művész koporsója.
A gyászolók között váratlanul megjelent Törőcsik Mari színművésznő, aki gyengécske fizikai állapota ellenére is fontosnak tartotta, hogy személyesen vegyen búcsút Kocsistól.
– Egyszer elmentem egy koncertjére – emlékszik vissza a színésznő. – Csodálatos volt hallani, ahogy játszik! Mintha a kezeiben nem lenne csont, kérem, úgy futottak az ujjai a zongora billentyűin, mintha selymet simogatott volna. Mindig megindít engem a tehetség, Kocsis Zoltán talentuma világraszóló volt, ha szerencsés ez a nemzet, talán pár száz év múlva újra születik egy ilyen kaliberű művész – magyarázza az aprócska színésznő, majd a kezébe fogva lapunk munkatársának kezét, mélyen a szemébe nézve azt mondta: – Tudtuk, hogy beteg, de tudja, ha rajtam múlik, én még nem engedtem volna őt el. Nem kellett volna még mennie.
A nyilvános búcsúztató után Kocsis Zoltán koporsóját a Farkasréti temetőbe szállították, ahova csak a családtagjai követhették őt. A művész hozzátartozói rendelkeztek úgy, hogy zártkörű legyen a végső búcsú.
