Hétfőn lesz kéthetes az írónő kislánya, Linda. A boldog édesanya már megugrotta a legnehezebb kihívást, tegnap negyedórára megvált a picitől, míg leszaladt a közértbe.
Ha valaki megküzd azért, hogy negyvenkilenc évesen édesanya lehessen, az az anyaság minden pillanatát ki akarja élvezni. Fejős Éva sincs ezzel másként. Tizenegy napja euforikus hangulatban van, még az alvásra is sajnálja az időt.
– Imádnivaló, cuki pici kislány – jellemzi gyermekét, Lindát az írónő. – Nagyon jó, csak az első két nap sírt, aztán egymásra találtunk. Az elején még azt sem tudtam, hová kapjak, kicsit azért ideges voltam. Míg a kórházban voltunk, olyan volt, mintha látogatóban lennék egy babánál. Itthon viszont teljesen rám volt utalva. Olyan picike, olyan törékeny, ha ránézek, mindig meghatódom. Ma mentem ki először nélküle az utcára. A barátnőm vigyázott rá, míg elmentem bevásárolni. Tudtam, hogy nem lehet nézelődni, Linda felülír mindent.
Éva megtapasztalta már azt is, hogy valóban létezik az apa-lánya szerelem. A picike Linda az ujja köré csavarja az édesapját.
– Van külön gyerekszobája, és a párom előre leszögezte: nem fog velünk aludni. Persze ő volt az első, aki behozta a hálószobába, azóta a mellkasán alszik. De nem bánom, annyira cuki! Ha sír, akkor is olyan vékonyka a hangocskája – neveti el magát Éva. – Jó evő, beállt a háromóránkénti evésre, de éjszaka négy órát is alszik egyben. Én nem alszom, ellenőrzöm, hogy minden rendben legyen. Ez persze túlzás. Alszom, csak keveset, de eddig sem voltam nagy alvó.
Éva egy dolgot vár nagyon, hogy végre javuljon az idő. Komoly terveket dédelget arra az esetre ha beköszönt a tavasz.
– Visszanyertem a fizikumom, ezért már arra gondolok: mikor mehetek futni – vallja be vidáman. – Ha megérkezik a tavasz, Lindát beteszem a babakocsiba és viszem magammal.
