Megindítóan őszinte önéletrajzi könyvön dolgozik a 77 éves művésznő, akivel gödöllői otthonában beszélgettünk. Pécsi Ildikó egy jó ideje nem vállal nyilvános szereplést, és nagyon kevés embernek engedi meg, hogy belépjen az otthonába.
A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész könyvet ír az életéről, de nagyon különleges módon mutatja be a családját: a mindenkori kertjükön keresztül.
– Az embert a kert és a munkája tartja életben. Nekem most nagyon fontos ez a könyv, mert az életem a különböző fákkal, bokrokkal, gyönyörűséges virágokkal van tele. És a történeteimmel. Ezek hozzám kapcsolódnak, ahogy a mindenkori kutyáim is, akik szintén részesei annak a sok évtizednek, amióta itt lakunk vidéken – meséli a Borsnak Pécsi Ildikó, aki hajlandó volt a készülő könyvből egy rövid részletet is megosztani a Bors olvasóival.
– A főszerepben Ildibildi – ez a címe a könyv egyik legmegindítóbb fejezetének – mondja Pécsi Ildikó, majd olvasni kezd:
„Valamelyik nagyvárosba gyalogoltunk. Nem nevezték meg elégszer, úgyhogy nem emlékszem, de nem is ez a fontos, bárhol megtörténhetett. A város főterén egy hatalmas gimnázium állt, a téglafalú udvarra terelték be a nőket, a férfiakat, a gyerekeket a felfegyverzett katonák (…) édesanyám, édesapám fogta a kezemet (...) Jobb és bal oldalt már nem volt szabad hely, rendezőileg a főszereplő helye volt csak üresen, a katonák oda állítottak bennünket. A mese szerint bejött a parancsnok, a katonák pedig felemelték a fegyverüket. Édesanyámnak eszébe jutott, hogy a lövések szívmagasságban szoktak jönni, én, aki térdig érek, életben maradhatok. – Halljunk meg együtt! – mondta édesapám, és megölelte anyámat. A parancsnok felemelte a kezét, én kitéptem magam az ölelő karokból, odarohantam a parancsnokhoz, átöleltem a csizmáját, mert épp olyan magasan voltam, mint a csizma. Lehajolt, magához emelt, hosszan nézett, mosolyogtam. Aztán visszavitt az édesanyámnak, visszafordult, a katonák pedig leengedték a fegyvereiket. Az embereket elengedték. Édesanyám szerint az első nagy alakításom ez volt.”